- „S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” A kő-képzetsor folytatódik a katedrális képében (a szikla, a fal és a katedrális egy szervesen építkező képsor) a megteremtett ember képe pedig a dúlt hitekben folytatódik.
A katedrális mint templom pozitív értékeket jelképez (a sziklára és a szivárványra is visszautal) és biblikus jelentésköre van. Az emberi hit, a szépség, az élet misztériumához is kapcsolódik.
A „dúlt hitek” kifejezés a kiábrándulásra utal: az ember küzd, megpróbál elérni valamit, és végül csalódik abban, amiben hitt. A valóság megismerése feldúlja, tönkretetszi az ember hitét. Ez a csalódottság váltja ki a káromkodást, amelyből katedrálist építeni nyilvánvalóan paradoxon (de eszünkbe juthat róla Babits Fortissimo című verse, melyben a férfiak tehetetlenségükben káromolják Istent). Az ellentét tehát az ember lelkén belül található: a társadalom diszharmóniája okozza.
A dúlt hitek számára katedrális építése mégis azt jelképezi, hogy az ideálok értékesek, még akkor is, ha nem valósulnak meg.
A kérdésekben megjelenő metaforák – szivárvány, keselyű, tücsök-hegedű stb. – mind csak ebben a versben nyernek sajátos értelmet, jelentést. Utalnak a költői munkára, amely alkotó, teremtő, sokszínű munka, és arra a küzdelemre, amíg valami megszületik az üres szavakból, az értelmetlen hangsorokból.
A megfogalmazott kérdések azt fejezik ki, hogy a költészet, a költő munkája nélkülözhetetlen, ezért tovább kell adni a „tudását”, hogy valaki majd folytassa a halála után. A kérdések a költő aggodalmát érzékeltetik: folytatja-e majd valaki az általa megkezdett „munkát”? Ha ő már nem lesz, ki áll majd a helyébe? A lírai én aggodalma egyre csak nő: vajon talál-e méltó utódot a feladatra?
A 2. egység (11-14. sor) két felkiáltó mondatból áll, de értelmileg ezek is kérdések. Az utolsó 4 sor némileg elkülönül a vers többi részétől: ez a vers összefoglalása és lezárása. A kérdő hangsúly tehát a zárlatban átfordul állítóvá, sőt, felszólítóvá, ezzel a végső igazság kimondását ígéri.
- „Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt!” A keselyű egy dögevő madár, a pusztulás, a halál jelképe. A halál képzete nemcsak a keselyű képében jelenik meg, hanem már a nyitó sorban, amely itt megismétlődik: „létem ha végleg lemerűlt” – ez is a halált jelenti. Az élet eltűnését, a földfelszín alá jutást és a véglegességet, a befejezettséget sugallja.
A „lemerül” szó a vízben való alámerülést asszociálja, így eszünkbe juthat róla a Léthe, az alvilág folyója, a felejtés vize. Az abban való elmerülés teljessé teszi egy élet elpusztulását. Még a „Létem” szó hangzása is hasonlít a Léthe hangzására. A víz tehát az élet halálba hullását, a tudatműködés megszűnését szimbolizálja.
A beszélő nem az életét félti, azaz nem attól fél, hogy emberként megszűnik létezni, hanem hogy költőként sem lesz többé, s halálával értékek vesznek majd el.
Ugyanakkor a „létem ha végleg lemerűlt” mondatban jelen van a feltételesség is: még nem történt meg a pusztulás, de kilátásba van helyezve.
A keselyű elrettentése egy mítoszi próbatétel, amely egyértelműen felidézi Prométheusz történetét, de egyben ki is fordítja azt (az antik mítoszban nem elzavarta Prométheusz a keselyűt, hanem elszenvedte annak folyamatos támadását, így példázva, hogyan jár az, aki szembeszáll Zeusz hatalmával).
Megjegyzendő, hogy a keselyű elijesztésének motívumát az újabb elemzések nem Prométheusz, hanem inkább Héraklész alakjához kapcsolják, aki megszabadította Prométheuszt. A keselyű elijesztése lényegében az értékmentést jelenti, akárcsak a vers zárlata.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
szép
Magyartanárként mondom, ez egy kiváló elemzés.
Ha én lennék a költő, mit várnék el egy adott versem elemzésétől?
Elvárnám, hogy feltárják azt, hogy mit akartam kifejezni a versemmel, milyen hatást kívántam elérni vele és azt hogyan tettem.
Ehhez:
– mindenképpen szükséges a vers végleges alakjának megalkotásáig eltelt életem, oktatásom, engem ért kulturális és egyéb, szellemiségem alakítására kiható testi-lelki hatások alapos megismerése, megtámogatva, megmankózva, visszaellenőrizve a konkrét vers előtti műveim tartalmával, azokon keresztül tettenérhető írói fejlődésemmel, addigi életművemmel,
– az előzővel egységben, de az elemzett vers időpontjához közeledve egyre nagyobb mértékben szükséges a külvilág, a társadalmi hatások, politikai események, egészségem, érzelmi, szerelmi életem költői érzületemre gyakorolt gerjesztéseinek minél teljesebb megismerése, Pl. Petőfi Talpra magyar! c. versénél ez eléggé kézenfekvő.
– előnyös az előző kettőből annak felismerése, hogy miért éppen azt a verset írtam meg, miért az a téma, érzelem, hatáskeltési kényszer foglalkoztatott. Pl. József Attila Óda c. verse „megrendelésre” a világirodalom legszebb szerelmes verse elvárással íródott.
S ha már ily módon mint verselemző eggyé váltam a költő versíráskori külső-belső milliőjével, már csak azt kell néznem, hogyan is öntötte sorokba a költő a feltolult érzelmeit, költői szándékát, azaz a célzott tartalom megalapozott ismerete, helyes értelmezése után már a formalizálás mikéntjével is foglalkozhatok. Természetesen ehhez is jól jön a költő előéletében alkalmazott formai megoldásainak ismerete.
Ha mindez megvan, már elkerülhető, hogy az elemzés ne az elemző személyiségét tükrözze, hanem a versnek a költő általi céljait, ne csapkodjon szerteszét, esetleg mások elemzéseiben fellelhető gondolatok logikátlan egyesítéseként, ne menjen hamis vágányra a sorok, metaforák értelmezésében, stb.
A verselemzést is lehet magas szinten művelni a versíráshoz hasonlóan.