- „S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!” Az utolsó felkiáltás, a vers zárlata megismétli a címben is elhangzó kérdést, de immár nem kérdésként, hanem utasításként, felszólításként, parancsként.
A záró kép a víz-képzetet bontja ki még jobban: itt már a „túlsó part” határozottan utal a folyóra. Az irány is ellentétes: a lemerülés függőleges irányával szemben az „át” egy vízszintes irányt jelent.
A „fogában tartva” a megmentés, átmentés aktusát jelenti: így viszi az anyaállat is a kicsinyét. A kölykét mentő állat képében a költészet és a költőszerep mágikus-mitologikus felfogása összegződik.
Nekünk, embereknek úgy kell óvnunk, féltenünk az értékeket, mint az anya a gyermekét. És ezeknek az értékeknek összefoglaló szimbóluma a szerelem, amely a legnagyobb kincsként, a legnagyobb értékként jelenik meg a versben.
A szerelem szimbolizálja az összes értéket: benne van a hit is, amelyből a katedrális épül, az utódnemzés által biztosítja a jövőt, az élet folytonosságát, és magában foglalja a hűség, a humanitás értékeit is. A vers legfontosabb erkölcsi mondanivalója ez a hűség: legyünk hűek ahhoz, ami értékes, ahhoz, ami emberi! Ez a „mítoszi” feladat lehetséges és teljesíthető is.
A költő feladata az, hogy minden körülmények között megőrizze és létrehozza az értékeket, még akkor is, ha ez lehetetlennek tűnik. Ezt a nemes feladatot akarja továbbadni Nagy László, erre a feladatra szeretne méltó utódokat, követőket találni.
A zárlat körülbelül azt sugallja: ki más tenné meg halálom után azt, amit én tettem, ha nem a hozzám hasonlók, vagyis a költők? A vers végkicsengése tehát az, hogy a társadalomnak szüksége van a költőkre. Maga a mű pedig a költői lét értelmére kérdez rá.
Ezt annak idején így fogalmazta meg József Attila: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Nagy László lényegében ezt a gondolatot bontja ki a saját költői eszközeivel.
Lírai hőse azokat a fontos tetteket hajtja végre, amelyek az emberi társadalmat éltetik, fenntartják: ölelni, katedrális állítani és átvinni a szerelmet a túlsó partra – nem mást jelent, mint teremtést (megtermékenyítést), alkotást (építést) és az emberi értékek megőrzését, átmentését a jövő számára. Ez az emberi élet értelmére adott válasz, a legmélyebb filozófiai igazság, ami az emberről elmondható.
A Ki viszi át a szerelmet verselése időmértékes, jellemző verslábai a jambus és az anapesztus. Rímei páros rímek, sorai 8-9 szótagosak.
A vers kritikusai a mű gyenge pontját a versépítésben látják: a jelentés síkja és a versépítés módja között ugyanis ellentmondás van. A lírai én csupa nagy erőfeszítést igénylő feladatot hajt végre, csupa heroikus küzdelmet vív, de a versépítés ebből semmit nem idéz fel: ezen a síkon minden gördülékeny és akadálytalan. Vannak elemzők, akik szerint ez elbizonytalanítja a költemény esztétikai hitelét.
szép
Magyartanárként mondom, ez egy kiváló elemzés.
Ha én lennék a költő, mit várnék el egy adott versem elemzésétől?
Elvárnám, hogy feltárják azt, hogy mit akartam kifejezni a versemmel, milyen hatást kívántam elérni vele és azt hogyan tettem.
Ehhez:
– mindenképpen szükséges a vers végleges alakjának megalkotásáig eltelt életem, oktatásom, engem ért kulturális és egyéb, szellemiségem alakítására kiható testi-lelki hatások alapos megismerése, megtámogatva, megmankózva, visszaellenőrizve a konkrét vers előtti műveim tartalmával, azokon keresztül tettenérhető írói fejlődésemmel, addigi életművemmel,
– az előzővel egységben, de az elemzett vers időpontjához közeledve egyre nagyobb mértékben szükséges a külvilág, a társadalmi hatások, politikai események, egészségem, érzelmi, szerelmi életem költői érzületemre gyakorolt gerjesztéseinek minél teljesebb megismerése, Pl. Petőfi Talpra magyar! c. versénél ez eléggé kézenfekvő.
– előnyös az előző kettőből annak felismerése, hogy miért éppen azt a verset írtam meg, miért az a téma, érzelem, hatáskeltési kényszer foglalkoztatott. Pl. József Attila Óda c. verse „megrendelésre” a világirodalom legszebb szerelmes verse elvárással íródott.
S ha már ily módon mint verselemző eggyé váltam a költő versíráskori külső-belső milliőjével, már csak azt kell néznem, hogyan is öntötte sorokba a költő a feltolult érzelmeit, költői szándékát, azaz a célzott tartalom megalapozott ismerete, helyes értelmezése után már a formalizálás mikéntjével is foglalkozhatok. Természetesen ehhez is jól jön a költő előéletében alkalmazott formai megoldásainak ismerete.
Ha mindez megvan, már elkerülhető, hogy az elemzés ne az elemző személyiségét tükrözze, hanem a versnek a költő általi céljait, ne csapkodjon szerteszét, esetleg mások elemzéseiben fellelhető gondolatok logikátlan egyesítéseként, ne menjen hamis vágányra a sorok, metaforák értelmezésében, stb.
A verselemzést is lehet magas szinten művelni a versíráshoz hasonlóan.