Ennél a résznél a verselés is változik (jambusok helyett anapesztusokat találunk), a ritmus gyorsul, a verszene tempója is a gyors mozgást érzékelteti. Ezt a metrumváltást expresszív funkciójú metrumváltásnak nevezik, az anapesztus ugyanis sebesebb előrehaladást, nagyobb zaklatottságot tud érzékeltetni, mint az egyenletesen lüktető jambus.
A nagy szabadságharc mozgalmasságát a változatos sorhosszúság is növeli. Itt a legvégletesebbek a sorhosszúságok: korábban csak 8, 10 és 11 szótagos sorpárok szerepeltek, ebben a részben viszont 5 és 12 szótagos sorpár is van, ami izgatott lüktetést ad a költeménynek. A 18 soros egység a következőképpen variálódik: 4 hosszú sor, 2 rövid, 2 hosszú, 2 rövid, 4 hosszú, 2 rövid, 2 hosszú.
A költő tehát úgy érzi, az lenne igazán méltó halál, ha ebben a nagy ütközetben esne el. Ez az a halálnem, amelynek a gondolata megnyugtatja, boldoggá teszi: akkor lenne elégedett a végzetével, ha feláldozhatná az életét a világszabadságért.
A hősi halál nem passzív megsemmisülés, hanem szolgálat, hozzájárulás a világforradalom győzelméhez.
A világforradalom ugyanis győzni fog: Petőfi ezt szentül hitte, hogy ebben a háborúban csak a szabadságért harcolók győzhetnek. Ujjongva gondol arra, hogy egy ilyen világot formáló nagy esemény részeseként fog meghalni. Fájdalom egyáltalán nincs ebben a gondolatban: nem fáj neki a maga a halál ténye, hanem csak a győzelem örömét érzi, amelyhez a halálával hozzá fog járulni.
Az „Ott” helyhatározó is fontos hangsúlyt kap: a költő ott akar meghalni, ott, ahol minden eldől, ott, és nem máshol. Az „ott” határozószó többszöri visszatérése szintén párhuzamosság.
A pont és a gondolatjel lezárja ezt az egységet, és a rohanás megtorpan. A továbbiakban is egy látomás következik, de ez már a hősi halottak temetésének látomása:
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Az érzelmi csúcspont után itt következik a vers érzelmi lezárása, melynek során az elesett hősök megkapják a megérdemelt végtisztességet.
Ez a rész sem elégikus hangulatú, inkább himnikus, hiszen a temetés alapvetően lehangoló szertartása itt felmagasztosul: emelkedett, fennkölt eseménynek látjuk.
A szakasznak, melyben egy erkölcsileg magas régióba érkezünk el, az üzenete az, hogy az élet értelme a köz javának szolgálata, a hasznos élet és a hősi halál, amely által az egyén a közösség ünnepelt hősévé válik.
A zárlatban az a meggyőződés kap hangot, hogy a világforradalom győz, és a dicsőséges győzelem után a hősöket ünnepélyes külsőségek között egy nagy közös sírba fogják temetni, az utókor pedig hálás lesz önfeláldozásukért és kegyelettel ápolja emléküket. Ez a jellegzetes zárómotívum Petőfi más költeményeiben (A XIX. század költői, Nemzeti dal) is megjelenik, sőt, Az apostol befejező soraiban is.
A vers visszatér az előbbi ritmushoz (sőt, annál lassabb lesz, mert itt a jambikus lüktetést már spondeusok lassítják), mintegy elcsendesül, eseménysora lelassul.
Hangulata megrendült és ünnepélyes, ami a kimért, lassú ritmusnak is köszönhető: a jambusi lejtés helyenként szinte feloldódik a lépegető spondeusi lábak között. A verssorok is csaknem egyenletesen hosszúak (a két indító sor 10, a többi négy pedig 11 szótagos). A büszke lebegéshez talán az „s” hangok halmozása is hozzájárul („fátyolos”, „lassu”, „közös sírnak” stb.).
Ez a rész is egyetlen hosszú mondatból áll, és ünnepélyesen lassú tempója ellentétet alkot az előző rész viharos mozgalmasságával. Jól illik ez a ritmus a temetés víziójához, az „ünnepélyes, lassu gyász-zene” hangképzeteihez és a „fátyolos zászlók” látványához.
A hat sorból öt frappáns előkészítése a hatodik sornak, amely a vers utolsó sora, mondhatni, csattanója, és nagyon hatásos lezárás is egyben. Megrendítően erős mondat, amely szinte ováció-szerűen hangzik.
Fontos, hogy a temetés megidézésével a költő nem sajnáltatni akarja magát. Néha ezt a részt rosszul szavalják. Ez a temetés, ez a halál nem elégikus és gyászos hangulatú, hanem tragikusságában is magasztos és felemelő. Ez a temetés, ez a halál az, amelyre Petőfi vágyott! Ő ezt a sorsot választotta, vállalta és akarta, szinte követelte Istentől, mert élni is csak úgy tudott, hogyha halálával is szolgálhatja azt, amiért élt.
Tehát itt nem arról van szó, hogy a költő sajnáltatni akarja magát a halál ténye miatt vagy dicsőíteni akarja magát önfeláldozásáért: a vers beszélője is a hősök közt van, de csak egy a sok közül. És nem a hősi halottak a szentek, hanem a világszabadság eszméje a szent. A világszabadság az a nagy cél, amelynek megvalósulása érdekében semmilyen áldozat nem lehet túl nagy.
A vers zárószava és utolsó rímfelelője is a „világszabadság” szó, nem véletlenül, hiszen régi hagyomány a költészetben úgy befejezni a verset, hogy zárószava tartalmilag és hangzásában is súlyos szó legyen. Petőfi is szeretett ezzel az eszközzel élni egyrészt hatásossága miatt, másrészt azért, mert az ilyen zárszó mintegy belevési a lényeget az olvasó emlékezetébe. Később Ady is alkalmazta.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!
Nem jambusos, inkább jambikus!