Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban (elemzés)

Ezért az emberek közti szolidaritásról szóló vallomást a versben egy öntudatos „pórnak” a szájába adja:

Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

Vörösmarty az utópista szocializmus gondolatát átvéve olyan világot szeretne, amelyben a nyomorra született pórnép, a rabszolgák, a „sár fiai” egymást oltalmazó milliókká, egymás testvéreivé válnak.

Vagyoni egyenlőségről nem beszél, de azt elképzelhetőnek tartja, hogy egyfajta testvériség létrejön, hogy a milliók nem egymás ellenségei lesznek, hanem barátok, és a boldogság, a szeretet fog uralkodni a földön. Ez egy utópikus jövőkép, amely nyilvánvalóan sohasem fog megvalósulni. Ezzel a költő tisztában volt, erre utal a következő szakasz Bábel-toposza.

Felülemelkedve a keserűségen és a csüggedésen Vörösmarty megfogalmazza, mi a szellemi emberek, a költők feladata: küzdeni hangyaszorgalommal a maguk közegében elveik, eszményeik megvalósításáért – mindaddig, amíg az emberiség el nem jut a boldogság állapotába.

     Ez az, miért csüggedni nem szabad.

E cél ismeretében lehet ugyan, de nem szabad, nem erkölcsös dolog csüggedni, világfájdalomban szenvelegni (amit egyébként maga Vörösmarty is megtett fiatalabb korában).

Sokkal fontosabb feladatunk van: a munka, az ihletett órák alkotásainak megvalósítása, egy új világ felépítése.

Ezt a gondolatot egy bibliai képpel, a Bábel-hasonlattal fejezi ki:

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.

Az új Bábel-torony, amelyet az emberiség szorgos munkával épít fel, az emberiség boldogulásának utópisztikus jelképe.

Az ószövetségi Bábel-történet példázatos újramondásával Vörösmarty az isteni szférát elérni akaró toronyépítésre utal. Kissé átértelmezve jelenik meg a bábeli torony, mely az Ószövetségben a zűrzavar, az emberi gőg jelképe volt, Vörösmartynál azonban a tudás révén emelt torony, amely Istenhez emeli közelebb az embert.

Itt a költemény szinte fizikailag is a legmagasabbra szárnyal: a Bábel-torony a mennyig ér. Ezután azonban a költő ismét lezuhan a pesszimizmus völgyébe:

S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

Vörösmartyt lehangolja a gondolat, hogy az emberiség fejlődése nem előrehaladó mozgás, hanem egy önmagába visszatérő kör. Eszerint a megvalósult boldogság után ismét szétszélednek a népek, és kezdenek újra „tűrni és tanulni”.

Ez az ember sorsa: küzdeni, győzni, magasra jutni, elbukni, talpra állni, s újra küzdeni. Ezt illusztrálja a bibliai utalás is: a Bábel tornya. Az ismétlődő toronyépítés egyrészt arra utal, hogy a vállalkozás nem sikerül, másrészt arra, hogy újra meg kell próbálni.

A bukással végződő ismételt próbálkozás történelembölcseleti szemszögből kilátástalan, felesleges küzdelemnek tűnik. Ha el is érünk egy fejlettebb társadalmi rendet, a felépített civilizációnk úgyis összeomlik, és kezdhetünk mindent elölről. A világ nem megy előre, csak körbe halad, így mindig újratermelődik a reménytelenség, a kétségbeesés.

Ebben a körforgásszerű történelemszemléletben a korabeli mechanikus materializmus tanítását ismerhetjük fel, mely szerint az emberiség sorsa önmagába visszatérő szakadatlan körforgás. Az emberiség történetében hullámhegyek és hullámvölgyek váltják egymást, a történelem virágzó és hanyatló korszakok váltakozásából áll.

  Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.

A fölfelé vezető úton, az optimista várakozások felé vezető úton még egyszer megtorpan Vörösmarty, de lelkes bizakodása most már nem törik le.

Nemleges választ ad ugyan a vers fő kérdésére (halad-e az emberiség előre?), de ez a tagadás és pesszimizmus már más, mint a vers elejének rettenetes víziói voltak. Közben ugyanis megtörtént egy lelki átalakulás (olyan a vers, mint egy fokról fokra lecsendesülő lelki vihar).

Az egész verset egyfajta kétely hatja át, de Vörösmarty nem a program tartalmát, hanem megvalósítható voltát, illetve tartósságát tekinti kétségesnek.

Sem a múltban élt kiváló emberek egyéni erőfeszítésében, sem a jövőben remélt kollektív összefogásban, a közösen alkotó, megbékélt emberiség képében nem tud megnyugvást találni. Szembefordul korábbi pesszimista hozzáállásával, de igazán hinni mégsem tud.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!