Így aztán abbahagyja a milliók nyomorán való töprengést, és leszűkíti a problémát az egyén tennivalójára. Elhangzik a harmadik és legnagyobb, legáltalánosabb kérdés, és választ is kapunk rá:
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
A kérdésre tehát először egy általános értelmű választ ad Vörösmarty. Két magasztos sorral utal arra, hogy az ember az eszmények megvalósítására született:
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
És ha egyszer az a feladatunk, hogy megvalósítsuk a nemes eszméket, akkor nem maradhatunk tétlenek, nem élhetünk hitvány restségben, tunyaságban, megelégedve azzal a posványos élettel, ami jelenleg adva van:
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
A jobb felé törekvés a cél. A teljes boldogság soha nem fog megadatni mindenkinek, de mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy a jobb felé törjön. Ez az élet célja, ez teheti boldoggá az egyes embert is.
A boldogságkeresés motívuma, a mitől boldog az ember nagy kérdése tehát, amely Vörösmarty költészetében újra meg újra visszatér, itt nyer végső választ.
Ezután a nyomatékosítás kedvéért még egyszer megismétli a kérdést, és most megadja rá a választ is, ezúttal konkrétan:
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Itt ódai magasságokba emelkedik a vers. Az egyén feladata a helytállás, a küzdés. Erről eszünkbe juthat Madách Imre, aki másfél évtized múlva szinte ugyanezt fogalmazza majd meg Az ember tragédiájában: „Ember, küzdj és bízva bízzál!”
Csakhogy Madáchnál nyitva marad az a kérdés, hogy miért küzdjön az ember. Vörösmarty világossá teszi, hogy a legnemesebb dolgokért kell küzdeni: igazságért, emberszeretetért, demokráciáért, társadalmi szolidaritásért, a népek testvériségéért, az emberi méltóság tiszteletben tartásáért, a munka megbecsüléséért, a békéért, az emberiség javát szolgáló tudományokért.
Az a bizonyos „legnemesbek” szó tehát azokat az eszméket takarja, amelyekről a versben szó volt, és amelyek a költő más verseiben is rendre felbukkannak.
És ezek a szép eszmék nem maradnak az elvont gondolatok szintjén, mert Vörösmarty azt is megmondja, hogyan kell megvalósítani őket:
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!
Az emberiség ügyét úgy mozdíthatjuk előre a legjobban, ha saját nemzetünk problémáit igyekszünk megoldani. A nemzetről való gondolkodást tehát Vörösmarty az egész emberiség egyetemes fejlődésének képébe ágyazta és tudatosította, hogy a kettő nem áll szemben egymással (hasonló gondolatot fogalmaz meg Kölcsey Parainesise).
Schillernél és Kölcseynél is megjelenik a gondolat, hogy az ember rendeltetése, legalábbis a tudás emberének az elhivatása nem más, mint megpróbálni az ideális szintre emelni a közvetlen környezetét, a nemzetet. Ez ad az életünknek értelmet. A haza felemelkedése az a nemes cél, amelyért küzdenünk kell.
Emlékezhetünk, hogy Vörösmartyt már a Szózatban is foglalkoztatta a haza és a nagyvilág kapcsolata, és itt most ismét az összhangot hirdeti a nemzeti ügy és az emberiség ügye között.
A vers végső eszmei mondanivalója, hogy saját hazánk (nem háború, hanem a nemes szellemi harc által való) felemelésével az egész emberiség boldogulását segítjük. És ha az emberiség ügyét szolgáltuk, akkor jól töltöttük el az életünket.
Egyéni sorsunk alakulhat tragikusan, meghalhatunk, de ha hozzákapcsoljuk sorsunkat a nemzetéhez (egy halhatatlan közösség sorsához), és azon keresztül az emberiség sorsához is, akkor munkánk, művünk révén halhatatlanná válunk.
Ez a fausti gondolat a vers végső tanítása, amelynél pozitívabb és hitelesebb erkölcsi programot a későbbi, sokkal kiábrándultabb korszakok azóta sem tudtak megfogalmazni.
Az utolsó sor – „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” – az idők során szállóigévé vált. Bizakodás, férfias öntudat és emelkedett érzésvilág csendül ki belőle.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!
Keresem a szót, az elmondhatót, szemben ülve korunk egyik „Könyvtárával”, a szmitógémmel, s az aggodalommal, melyet e DIGITALIZÁLT világunkra oly büszkeséggel tükörbe, talán ferdetükörbe nézhetnék.
Látva, s érzékelve liberalizmusára oly büszke, s a felekezeti ihletéssel terhelt „vitáinkat” csak annyit mondhatok, ideje immár magunkhoz térni.
Valóban újra és úra elolvasni, majd hangosan, s kellő alázattal közzétenni. Vörösmarti Mihály, s szellemi örököseinek nevét!
Gimnazista korom egyik felejthetetlen verse,amelyből irodalom órán ötöst kaptam. Azóta eltelt 50 év,s most újraolvasva radobbentem,hogyan értehettem volna meg a vers mondanivalóját akkor,abban a korban?!
Fiatalság,a korszak nyújtotta modernizált kényelem,a családi háttér biztonsága és a nagyfokú tapasztalatlanság szinte lehetetlenné tette azt,hogy világos legyen előttem,a költő gondolatai most,2022.04.03-i látnoki képet vetített elénk a mai világunk szétesésere,erkölcsi és morális nihilre,a globalista tulerore,arra a harcra,amit ma vívunk meg a Sátán ellen. A normalitás küzd az abnormális ellen,az eleink által megteremtett világunk megmaradásáért! Ámen.