Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban (elemzés)

Vörösmarty eljutott addig a bölcsességig, hogy az embernek szüntelenül újra kell kezdenie a küzdelmet, és nehéz utat bejárva értékre lelt a múltban és igenli a jövőt is.

A vers egészéből ugyanis az érzelmi-lélektani mozzanatok miatt az igenlést halljuk ki, annak ellenére, hogy logikailag tagadja a haladást (a történelmi körforgással válaszol a haladás kérdésére).

Bár ez sem jelenthető ki kategorikusan, hogy tagadja, hiszen nem annyira nemmel válaszol a költő, hanem inkább elejti a kérdést: a megoldhatatlan társadalmi-szociális problémát egy morális kérdéssel váltja fel (mi dolgunk a világon?).

Így kezd új meditációba, amelyet azonban már nem a gondolati líra vívódó eszközeivel, hanem ódai pátosszal ad elő, és világmegváltás helyett (amely úgyis megvalósíthatatlan, utópisztikus dolog) a nemzeti felemelkedés programját tűzi ki célul, ami sokkal reálisabb feladat.

A versben feltett kérdések és a rájuk adott válaszok tehát nem egy szinten vannak: a befejezés nem következik a történelembölcseleti kérdésfelvetésből. Vörösmarty az egyetemes történelembölcselettől az egyénen és az erkölcsön át eljut a nemzetig. Ez a látószögváltás szükséges ahhoz, hogy a beszélő hitet tehessen a nemzeti haladásért való munka mellett: az egyes ember feladata a hazáért való fáradozás.

Ebben a programban a reformkor erkölcsi eszményét és viselkedésmintáját fedezhetjük fel: a reformkor ugyanis a türelmes, aprólékos, békés alkotómunkát, a haza javát szolgáló szellemi erőfeszítést tűzte zászlajára. (E program kulcsszavai a versben is megtalálhatók: „fáradozni”, „tűrni”, „tanulni” és „küzdeni”).

A költő megfogalmaz tehát egy magasztos magatartáseszményt, de eredeti kérdése (halad-e előre a világ) lényegében megválaszolatlan marad. A költeménynek tehát csak befejezése van, megoldása nincs, ám értékéből ez nem von le semmit.

Vagy vehetjük úgy is, hogy Vörösmarty más választ ad történelemfilozófiai és mást erkölcsi szinten.

Ennek oka a romantika eszmetörténeti hátterének kettősségében keresendő: míg Nyugat-Európában a polgári átalakulás és a modernizáció negatív tapasztalataiból fogalmazódtak meg a romantikus irodalom bölcseleti kérdései, addig Kelet-Európában, ahol nem volt se polgári társadalom, se önálló nemzetállam, a költészet a közös nemzeti modernizációs kísérlet szolgálatába állt.

Lehetséges, hogy a történelemnek nincs célja, vagy hogy a végső célok elérhetetlenek, és még a cél felé haladásban nem lehetünk biztosak, de attól még meg kell tennünk, amit tudunk egy jobb világ létrejöttéért. Talán arra vagyunk kárhoztatva, hogy csak részsikereket érjünk el, de a küzdelemnek akkor is megvan az értelme.

Mindazonáltal vannak olyan elemzők, akik az emberi kultúra hiábavalóságát hirdető szemléletet (kulturpesszimizmust) látnak bele a versbe, hiszen Vörösmarty szembeállítja a könyv tartalmát és anyagát, és ironikus választ ad arra a kérdésre, hogy segíti-e a könyv az emberi haladást.

Ez a nézet azonban téves. A vers beszélője nem a könyvekben felhalmozott tudást tekinti a kilátástalan társadalmi helyzet forrásának. Ha a könyvekről akarna ítéletet mondani, akkor nem tenne fel további kérdéseket, és nem hivatkozna a könyveket megíró bölcsek, tudósok és költők önfeláldozó munkásságára sem.

Nem a könyv a társadalmi problémák okozója Vörösmarty szerint, viszont le kell számolni a felvilágosodásnak azzal az illúziójával, hogy a műveltség önmagában elég ahhoz, hogy megjavítsa a társadalmat, megoldja a bajokat.

A felvilágosodás idealistái ugyanis abban hittek, hogy elég a néptömegeket egy adott műveltségi szintre felemelni, s azt a szintet elérve az emberek önként belátják, hogy a társadalmi harc értelmetlen, és egy igazságos emberi világot fognak kialakítani, amelyben a béke és a szeretet uralkodik.

Vörösmarty belátta, hogy ez csak illúzió, mivel az ész és a könyvekben megfogalmazott eszmények nem elég erősek ahhoz, hogy felvegyék a harcot az érdekkel. Az anyagi-társadalmi érdek mindig erősebb lesz az ideáloknál.

A vers jelentősége

A magyar líra egyik legnagyobb filozófiai költeményéről van szó, melynek nagyszerűsége abban rejlik, hogy nemcsak a kész eredménnyel áll elő, hanem a vívódás, a gondolkodás, a töprengés folyamatát is bemutatja.

Drámaian végigvezet minket a költő érzelmein is, vele együtt csüggedünk el, majd emelkedünk ki a hullámvölgyből. Pesszimizmus és optimizmus, keserűség és bizakodás váltakozásait, sötét és derűs érzések, hangulatok gazdag hullámzását élhetjük át a költővel együtt.

Ha felrajzolnánk a mű érzelmi grafikonját, nyomasztó mélységekből indulnánk el, majd a görbe föl-fölemelkedne, aztán vissza-visszaesne, de a hullámhegyek mindig egy fokkal magasabbak lennének az előzőeknél, míg végül egy érzelmi magaslaton tetőznének, ahol véget ér a költemény.

A vers által felvetett kérdések, problémák megjelentek ugyan más költőknél (pl. Berzsenyinél, Kölcseynél) is, mégis Vörösmarty költeményét tartja az utókor az egyik legmaradandóbb alkotásnak.

Napjainkban is nagy erővel hat az olvasóra, talán azért is, mert a műben tárgyalt problémák máig sem lettek megnyugtatóan megoldva, a hazugság és a kilátástalanság máig sem szűnt meg teljes mértékben.

Másrészt elgondolkodtat minket a vers, és mutat egyfajta utat, talál egyfajta értelmet az életben, kitűz valamilyen célt, amiért munkálkodhatunk. A kínzó problémákat ezzel nem oldja meg, de enyhíti a hiábavalóság érzését.

A mű eszmei gazdagsága is figyelemreméltó: magába foglalja a kor leghaladóbb eszméit, tanításait, a francia forradalom nagy jelszavaitól az utópista szocializmus használható gondolataiig. Vörösmarty valóban a kor ütőerén tartotta az ujját.