Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban (elemzés)

Címértelmezés

Már a cím első szava, a Gondolatok jelzi a mű elmélkedő jellegét. A második szó, a könyvtárban, nem annyira az elmélkedés helyszínét jelöli, hanem az elmélkedés témáját: a könyvtárról, a könyvekről lesz szó, s ez a téma máris összefüggésbe hozza A Guttenberg-albumba című költeménnyel.

A könyv, amely a vers visszatérő alapmotívuma, a kultúra, a civilizáció jelképe, az emberiség nagy, nemes eszményeinek hordozója, az évezredek alatt felhalmozott emberi tudás és műveltség letéteményese.

A könyvtár nemcsak hűvös, elzárt, csöndes, elvonultságot kínáló hely, hanem a tudományok és művészetek tárháza is. A gondolatok a könyvtárban tág teret kapnak, semmi sem szab határt nekik.

A vers értelmezése

A versnek kezdetben két szereplője van még: a tudós és a költő. A vers beszélője a könyvtárba lépő tudóst szólítja meg figyelmeztető jelleggel, ezáltal egy drámai szituációt teremt (persze, a versbeszéd önmegszólításként is felfogható):

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:

Úgy tűnik tehát, mintha párbeszédként indulna a mű, de a párbeszéd csak fikció, amely üres formai héj gyanánt hullik le később a versről, amely valójában magánbeszéd, mint mondtuk: monológ.

Az a személy, aki szkeptikusan végigtekint a könyveken, már egyszerre a költő és a tudós, az érzések forrósága, a belső indulatok, izgalmak hevessége ugyanis nem tűri a megosztottságot.

A költő mintegy félrelöki a tudós alakját, átveszi tőle a szót, ő beszél helyette, így párbeszéd helyett egy monológ lesz a vers, amely a lírai én belső élményének alakulását, egy elhatározás kikristályosodási folyamatát mutatja be.

Már a második sorban megjelenik a rongy-metafora, amely egyrészt provokatív, másrészt központi fontosságú eleme a versnek.

A tudós a gondolkodó ember, a „tudás embere”, a komor betűkkel írt, sötét és hideg tanulság pedig Dante Isteni színjátékában a Pokol feliratára emlékeztet („Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”):

  „Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”

Ez a négy sor megfogalmazza a mű alapgondolatát és előrevetíti végső üzenetét. Amiről itt szó van, az a társadalmi igazságtalanság: az ember és ember közti különbség. A társadalmi egyenlőtlenség problémáján túl azonban egy mélyebb, metafizikai probléma is kirajzolódik: a világ ellentmondásos, megmagyarázhatatlan és igazságtalan.

Ez a feliratként szereplő szöveg még nem gondolatokat, hanem indulatokat kelt. A költő lelke forrong, de itt, a bevezető részben még nyugalmat, fegyelmet erőltet magára, a kitörés később jön majd.

Figyeljük meg, hogy a „nyomorra milliók születnek” kijelentésként, tényként hangzik el, míg az, hogy „néhány ezernek jutna üdv a földön” csak lehetőségként (feltételes módban). És ezt a felvetülő halvány lehetőséget tovább gyengíti, hogy „istenész” és „angyali érzelem” kéne a megvalósulásához.

Sem a milliók, sem ez a néhány ezer jólétben élő, kiváltságos ember nem boldog. Előbbiek a nagy szegénység miatt, utóbbiak azért, mert félnek a pórnép lázadásától, és mert hiányzik belőlük a magasabb rendű értelem és érzelem, az „istenész” és az „angyalérzelem”, és nem jól használják fel a napjaikat, eltékozolják az életüket.

Ha megvolna bennük az „istenész” és az „angyalérzelem”, akkor lemondanának kivételes helyzetükről, és belátnák, milyen embertelen dolog kizsákmányolni azt a sok millió szegény sorsú embert.

Nem arról van szó, hogy a költő irigyelné a gazdagoktól az anyagi jólétet, viszont dühíti, hogy sokuk nem használja ki a vagyonnal járó lehetőségeket, nem tölti hasznosan az idejét, ráadásul a jólétét is mások (a szegények) munkája teremti meg.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!