Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban (elemzés)

A vers szerkezete, műfaja, stílusa, formai jellemzői

A vers egy hatalmas monológ. A monológforma különösen alkalmas a belső lelki történések tolmácsolására.

Vörösmarty a közösséghez szól és a közösséget érintő témáról ír, de közben saját belső látomásait, küszködéseit, vívódásait is megmutatja. Monológja nem más, mint hangos latolgatás, elmélkedés,  magányos – de mégis nyilvános – gondolkodás.

Vörösmarty a művet nem tagolta strófákra, hanem csak bekezdésekre osztotta (mint egy prózai alkotást szokás). Szerkezete retorikus: kérdések és válaszok szigorú, logikus rendjére épül a vers.

A vers felépítése érzékelteti a költő gondolatmenetének egyes állomásait. Ezeket a gondolatokat a könyvtár látványa indítja el.

1. Van egy rövid bevezető rész (1-8. sor), amely felveti a társadalom alapvető ellentmondását: milliók küszködnek és nyomorognak, míg néhány ezer kiváltságos ember jólétben él.

2. A második rész a fő rész, amely három nagy kérdésből és a rájuk adott válaszból áll.

2.1. Az első kérdés az, hogy minek van a könyvtár, ment-e a világ a könyvek által előrébb.

2.2. A második nagy kérdés az, hogy megsemmisítsük-e a könyveket, amiért nem segítették az emberiség boldogulását, ez a szerkezeti egység a 49-106. sorig tart.

2.3. A harmadik kérdés a legnagyobb és a legáltalánosabb: „Mi dolgunk a világon?” És a választ is megadja: „Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért.”

3. A harmadik rész a befejező rész (114-122. sor). Itt a vers végén a költő a küzdés módját határozza meg, a konkrét tennivalókat az emberiség boldogságának elősegítése érdekében.

Tömör, tömény gondolatiság jellemzi a verset. Műfaja gondolati óda vagy bölcselő óda: ez a műfaj méltó keretet ad a költő nagyszabású, tág lélegzetű gondolatainak.

Ugyanakkor a vers közel áll a rapszódiához is (csapongó gondolatmenete, szenvedélyes érzelmei miatt). Zaklatott menetű, nagy érzelmi amplitúdókkal rendelkezik, derűs és sötét gondolatokat is tartalmaz (a beszélő remény és pesszimizmus között ingadozik).

Hangulatilag nagyon tömény, hullámzó, szinte rapszodikus mű: az érzelmek a szélsőségekbe is átcsapnak, pl. a költő először vádaskodik, aztán visszavonja vádjait.

A romantika által kedvelt dinamizmust, árnyalt kifejező erőt, pátoszt, érzelmi telítettséget, képszerűséget Vörösmarty ezúttal nagyon is reális problémák latolgatására használta fel. Gondolatmenete egyetlen lendülettel, töretlenül hullámzik végig a versen (a vers ívét nem törik meg a felszökő majd lehanyatló indulatok, sőt, inkább erősítik).

A nagyszabású mű ötös (tíz szótagos) és hatodfeles (öt és fél jambusból álló, tizenegy szótagos) jambikus sorokból áll. A jambus egyaránt alkalmas a háborgó, töprengő és a lelkes érzések közvetítésére.

A változó hosszúságú, rímtelen jambikus lejtésű sorok az elmélkedés számára legmegfelelőbb versformát jelentik.

A mű kifejezésmódja felfokozott, expresszív. Vörösmarty olyan alakzatokat (ellentétek, kérdések, felkiáltások, párhuzamos mondatszerkesztés) használ, és olyan túlzó, romantikus képeket alkot, amelyek mind kiválóan érzékeltetik a belső vívódást: csüggedés és bizakodás hullámzását jelenítik meg.

Most olvassuk el a verset!

Gondolatok a könyvtárban

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
     „Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”
     Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény – véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
     Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
     De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket – midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette – csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek – s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt – a jók a rosz miatt –
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
     Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez „ember!” advák örökűl –
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
     És mégis – mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
     Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
     Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!