Eltorzult személyiségű szereplők:
az öcs: a főhős öccse sokkal gyengébb jellem, mint a főhős. Nincs emberi tartása, befolyásolható és erre nem mentség az, hogy árván nőtt fel. Elveszíti, feladja egyéniségét, elveszti a világ iránti érdeklődését, valamint értékrendjét is. Vannak felismerései, de ez nem segít rajta, végül elkallódik, elfásul, kiég. Enervált, „minden mindegy” típusú ember lesz.
Személyisége képlékeny lesz, gyúrható, formálható. Ezt mutatja, hogy mikor bátyja a történet végén megkérdezi tőle, kommunista-e még, azt feleli: „nemzetiszocialista vagyok. Náci, ahogy itt mondják. Fasiszta. Addig szidtok annak, amíg az is lettem”. Ezt a második világháború végén mondja.
Alakját Wass Albert néhány tollvonással rajzolja meg, egyszerre tipizálva és egyénítve is.
Durdukás: román kovács. Érdekember, aki jól tud alkalmazkodni az örökké változó történelmi környezethez. Igazi túlélő, mivel kaméleon módjára változtatja nézeteit, identitását (mindig az aktuális győztes mellé állva).
Persze, román identitását csak látszólag adja fel, a túlélés érdekében lobogtat magyar zászlót. Amikor román világ van (Trianon után és 1944 után), akkor büszke román, amikor magyar világ van, akkor magyarnak vallja magát. Kétszínű, köpönyegforgató ember.
Ettől függetlenül szolidáris a bajba jutottakkal, segíti a vadőr családját, pl. titokban puskát ad a legidősebb fiúnak, hogy tudjon vadászni, hiszen puska nélkül lehetetlen túlélni a hegyekben.
a hévízi kovács: jóhiszemű ember, akinek iszonyatos élettörténete van: feleségét a kommunisták agyonverték húsvét előtti vasárnap, amiért elment a templomba, gyerekeit elhurcolták.
Családja elvesztése miatt a hévízi kovács személyisége is eltorzul, bosszúállóvá válik: ha tehetné, megölné azokat, akik elpusztították a szeretteit.
A főhős azért keresi meg, hogy megölje, mert azt mondták neki: „a hévízi kovács vezette Belcsujba az oroszokat, akik Anikát megölték. S én azzal mentem át Hévízre, hogy megölöm érte a kovácsot”. Azonban amikor beszélget a kováccsal, kiderül, hogy a kovács azért vezette át a hegyeken az orosz katonákat, mert azt hitte, szabadságot és igazságot hoznak.
A főhős végül nem öli meg, hanem megjegyzi: „Vajon, ha minden ember, aki meg akarja ölni a másikat, előbb (…) beszélne vele egy órát, úgy mint én…? (…) Talán háborúk nélkül is meg lehetne oldani az emberek és országok dolgait.”
az elfogott komisszár: a végletekig eltorzult lelkű, eltorzult személyiségű figura, akinek esete azt példázza, mit vált ki az emberből a rettegés.
A komisszár először megtagadja a kínvallatást, nem akar sanyargatni másokat, de addig verik, amíg meg nem törik. Ezután irgalmatlanul, gépként gyötör embereket, kikényszerít vallomásokat, és ha kell, gyilkol is. Mindezt a hatalomtól való félelmében teszi.
Tettei miatt olyan erős lelkifurdalás gyötri, hogy hallucinációi vannak, ami végül az őrületbe kergeti, és öngyilkosságot követ el.
az egykori doktorkisasszony: borzalmas dolgok történhettek vele, amikor a románok felégették Barótot. Eszét vesztve járja a havasokat, és megszállottan keresi hajdani vőlegényét, egy főhadnagyot. Olyan, mint egy „nehéz csizmába, ócska katonaruhába öltözött, álruhás angyal”.
egy asszony a hegyi bujdosók közül: neki is eszét vette a szenvedés. Az oroszok megerőszakolták, nemi betegséget kapott el tőlük, amiért kegyetlen bosszút áll. Botjára „egy rovást vésett föl, valahányszor tovább adhatta [a betegséget] egynek azok közül, akik az életére rátapostak”. Az elbeszélő így kommentálja az esetet: „Különös, hogy az ilyesmi rendesen az asszonyoknak jut az eszükbe. Különös és szép.”
Vannak olyan szereplők is, akik lelkileg épek maradnak és képesek reményt sugározni:
az orvos-százados: kifejti, hogy a háború értelmetlen, tolsztojiánus nézeteket vall. (Meglátásai emlékeztetnek Lev Tolsztoj Háború és béke c. regényéből a Platon Karatajev gondolataira, aki egy paraszti származású, bölcs katona, és az alázatot, a szeretetet, az igazságot hirdeti.)
„A szentek tisztasága és szelídsége legyőzi a vadállatokat, legalábbis így tanítják ezt, de ha két vadállat küzd egymással, akkor mindig a vadabbik vadállaté a diadal. (…) Így tanítja a történelem. Vagy tisztábbak kellett volna legyünk, vagy barbárabbak.”
az ilvai örmény malmos: emberséges, bölcs karakter, aki a búzaszem példázat által hitet tesz amellett, hogy az ember, a világ a jó példa hatására megváltoztatható, a jó győzhet a rossz felett.
a gyergyói pap: szimbolikus figura, példázatos szerepe van, mert rendületlenül bízik a jóban. Viselkedése azt a mondást példázza, hogy a remény hal meg utoljára. Akaratlanul vagy tudatosan, de a pap folyamatosan áltatja önmagát és másokat, de ezzel nem becsapni akarja őket, hanem reményt adni az elesetteknek.
„Hála legyen az Úrnak (…), számlálva vannak már a förtelemnek órái e véresre taposott hazának földjén, s miként Csaba királyfi, úgy jönnek az igazságnak, az erkölcsnek és a szeretetnek mindent elsöprő erejével nyugaton munkálkodó véreink, kimenteni bennünket a gonoszságnak karmaiból!”
Példabeszédét azzal zárja, hogy elmondja a Miatyánk imádság doxológiáját. (A katolikus Miatyánkban nem imádkozzák el a záradékot – a doxológiát –, ezt a részt: „Mert tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség, most és örökkön örökké, ámen.”)
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
