- korszak (1952-1987) – amerikai korszak, az Egyesült Államokban telepedett le és haláláig ott élt. Amerikában otthonra talált, de sosem lett a hazája. Írói nézőpontját is ez az alapélmény formálta.
Egyre mélyebb összefüggéseket ismert fel, s ezek regényvilágában kifejezésre jutottak. Célja az emlékállítás, kordokumentum létrehozása, a meggyőzni akarás. Már nem elég láttatni, bemutatni (ismerjék meg, milyen Erdély), hanem politikai lobbitevékenységet is kifejt (rájött, hogy enélkül nem lehet érvényesíteni a magyarság érdekeit).
Ehhez elsajátította a politikai látás tudományát. Rájött, hogy lobbizással az igazságot és a hazugságot is érvényre lehet juttatni, ezért barátokat kell keresni és lobbizni kell. Arra is rájött, hogy a világ népeinek sorsa Amerikában dől el, nem Európában, ezért nem ment el Amerikából. Minden újabb könyve „szent lobbizás” a magyarság érdekében (legtöbb művét lefordították angolra).
Művek a 4. korszakából:
- Tizenhárom almafa (regény, 1953) – abban az időszakban játszódik, amikor Erdély egy részét visszacsatolták Magyarországhoz. Kiderül, hogy az új magyar világ nem olyan, mint várták. Wass Albert nem idealizálja ezt a korszakot, a székelység találkozása a magyar hadsereggel kiábrándító volt. A magyarok magyarnak, a románok románnak akarják Erdélyt, egyik se az erdélyi néppel törődik.
A havasokban csak a havasi ember van otthon, se a magyar hatalom, se a román hatalom, csak az egyszerű román hegyi ember és az egyszerű magyar erdőpásztor. Nincs román igazság és nincs magyar igazság, az van otthon a hegyen, aki ott lakik, aki ott született.
A hatalom vaksága és embertelensége az egyszerű románt ugyanúgy sújtja, mint az egyszerű magyart. Wass Albert szerint Erdélynek önálló országnak kellene lennie, sem nem románnak, sem nem magyarnak. Az egyik szereplővel kimondatja a transzilvanizmus gondolatát: „Éljünk meg egymás mellett, emberek, ha már egymás mellé parancsoltak bennünket.” (Azaz a békesség kedvéért el kell felejteni, hogy az egyik székely, a másik román.)
A Tizenhárom almafa az a regény, amelyben Wass Albert megteremti Tánczos Csuda Mózsi alakját, aki a székelység minden népkarakterét egyesíti. Az első ilyen „örök székely” regényalak Tamási Áron Ábelje volt, a második Nyírő József Uz Bencéje és Tánczos Csuda Mózsi a harmadik. A transzilvanizmus gondolatát az író csak egy székely regényalakkal tudta kifejezni (pedig Wass Albert a Mezőségben született, ő maga nem volt székely). Nagy igazságokat mondat ki vele.
A regényben az elpusztíthatatlanság természeti szimbóluma, az almafa találkozik az elpusztíthatatlanság emberi szimbólumával, Tánczos Csuda Mózsival. Mózsi fent a hegyen van otthon, és hazai pályán legyőzhetetlen (az történik, amit ő akar). 20 facsemetét vesz, ebből 13 nő fel. Pont az ő telkén megy át a határ, és a 13 fából 7 a román oldalra, 6 a magyar oldalra esik. Mózsi arrébb tesz egy cöveket, hogy a magyar oldalon legyen 7 almafa.
Mózsi azonnal megtalálja a hangot társaival, felismer, alkalmazkodik, de elveit és emberségét soha nem adja föl – ez a székely túlélés egyik titka. Mélységes emberismerete igazítja el az élet útvesztőjében.
Maga az író A funtinelli boszorkány mellett ezt a művét tartotta érdemesnek a rendszerváltás után kiadni Magyarországon, mert úgy gondolta, ez a legvidámabb könyve, A funtinelli boszorkány pedig a legszebb regénye.
- Az antikrisztus és a pásztorok (regény, 1957)
- Elvásik a veres csillag (regény, 1965) – a Tizenhárom almafa folytatása (a regénydilógia második része), itt folytatódik Tánczos Csuda Mózsi története. Wass Albert tudatosan szerkesztette dilógiává a két regényt.
- Valaki tévedett (elbeszélések, 1970) – a német emigrációban írt elbeszéléseit gyűjti kötetbe, a második világháború korabeli Erdély krónikája
- Kard és kasza (történelmi regény, 1974-76) – Wass Albert késői korszakának alkotása, mely családja és a Mezőség ezer évét tekinti át és az egész nemzet sorskérdésire keres választ. (1047-ig vezeti vissza magát a Wass család.) Üzenete, hogy az erdélyi magyarság megtartásának egyetlen útja van: karddal megszerezni és kaszával megtartani (a kasza a szüntelen munkálkodást jelképezi.)
- Halálos köd Holtember partján (krimi, 1978) – különleges helyszín különleges szereplőkkel, Wass Albert egyetlen krimije
Wass Albert utolsó korszaka nem a haláláig tart, mivel élete utolsó tíz évében már nem írt szépirodalmi műveket, csak esszét. Azonban ebben az időszakban is jelentek meg korábban írt művei:
- A költő és a macska (novelláskötet, 1989) – addig kiadatlan elbeszéléseit tartalmazza
- A bujdosó imája (összegyűjtött versek, 1998)
Megjelent vagy másfél tucat posztumusz kötete is.
Írói művészetében a folyamatosság (a hagyományokkal való kontinuitás, vagyis a magyar regény klasszikus vonalának folytatása) és az innováció (újító törekvés) egyaránt jelen van.
Kontinuitást jelentő hatások:
- Kemény Zsigmond historikus stílusa (érzékelhető pl. A kastély árnyéka c. regényében)
- Jókai-művek cselekményessége (pl. Csaba, A funtinelli boszorkány)
- Mikszáth mesélőkedve, anekdotázó hajlama (pl. A tizenhárom almafa)
- Móricz dramatizáló ereje (pl. Adjátok vissza a hegyeimet!)
Wass Albert megpróbál úgymond összefoglalni.
Újító, innovatív törekvései:
- ő írta az első magyar parabolaregényt (A rézkígyó) – Franz Kafka tette a parabolát fontos rendezőelvvé
- modernizálja a családregényt (Kard és kasza) – erre Thomas Mann tette az első kísérletet, Wass Albert családregénye annak továbbfejlesztett változata
Írói nézőpontja folyamatosan tágul, egyre nagyobb az általa ábrázolt világ, miközben valójában mindig ugyanarról ír, vagyis Erdélyről. Egyszerre távolodó és magasodó nézőpontja van (kameratechnika).
Wass Albert tehát nem pusztán erdélyi író, nem provinciális. Erdély csak ürügy, kiindulópont a számára, mert igazából a magyarság egészéről akart beszélni.
Az írói technika állandó elemei mellett folyamatos újítások jellemzik.
Szépírói munkássága mellett publicisztikája is jelentős, írt tárcát, tárcanovellát és lírai elbeszéléseket. Ezek érzékletes, nagy kifejezőerővel bíró alkotások.
Amerikában írt cikkeinek, értekező prózájának kulcsfogalma a nemzet: „az emigráció gyökere a nemzetben kell legyen, máskülönben légüres térben senyved, s nincs jövője”.
Életműsorozata a rendszerváltás után jelent meg a marosvásárhelyi Mentor, ill. a pomázi Kráter Kiadó gondozásában.
Szellemisége: transzilvanizmus. Sok írótársához hasonlóan Wass Albert is azt vallotta, Erdélynek önálló kultúrája, saját történelme van, létezik önálló erdélyi lélek, önálló erdélyi ízlés, sőt, egy önálló magyar népcsoport is él Erdélyben, a székelység.
Ez nem szeparatizmust jelent, az erdélyi írók meg akarnak maradni a magyar kultúrán belül, de saját ízeik vannak.
Életszemlélete: kálvinista-keresztény. Hitt az isteni igazságszolgáltatásban, és az amerikai magyar református egyházat élete végéig támogatta.
Azt vallotta, orvosolni kell az igazságtalanságot, de nem erőszak útján. Tolsztoj gondolatát tette magáévá, aki azt mondta, állj ellen a gonosznak, de erőszak nélkül.
Fogadtatása: a szakmai elismerést Wass Albert Farkasverem című regényével érte el, amelyért Baumgarten-díjat kapott és népszerű szerző lett.
A kommunista érában elutasították, életművét a szocialista kultúrpolitika elhallgatta, így Magyarországon csak a rendszerváltás után vált igazán ismertté. Ugyanakkor nem lett része a magyar irodalmi kánonnak (hasonlóan olyan szerzőkhöz, mint Herczeg Ferenc, Szabó Dezső vagy Makkai Sándor). Megítélése jelenleg is vitatott, de népszerűsége töretlen.
Jelentősége: a 20. századi magyar irodalom nagy alakja, a 20. századi magyar regény megújítója.
Wass Albert a 20. századi magyarság minden lehetséges léthelyzetét végigélte, volt anyaországi, volt határon túli, volt hontalan, volt emigráns író, de mindvégig „csak” magyar írónak tartotta magát. Alakjában találkozott az írói nagyság és az emberi nagyság.
Műveit eddig hét nyelvre fordították le (angol, német, spanyol, holland, szlovák, cseh, román).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
