Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz I. (verselemzés)

A magyarokhoz I.

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
     Nem látod a bosszús egeknek
          Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
     Ámbár ezerszer vak tüzedben
          Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
     Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
          Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
     S világot ostromló töröknek
          Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
     A szent rokonvérbe feresztő
          Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
     Birkózva győztél, s Herculesként
          Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
     Szélvész le nem dönt, benne termő
          Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
     A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
          Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
     S hazája feldúlt védfalából
          Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
     A nemzet őrlelkét tapodja,
          Gyermeki báb puha szíve tárgya. –

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
     A fél világgal szembeszállott
          Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
     Oh! más magyarral verte vissza
          Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
     Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
          Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
     A büszke Karthágó hatalma,
          Róma s erős Babylon leomlott.

A vers ihletforrása Horatius Ad romanos (A rómaiakhoz) című költeménye, innen származik a téma (Horatius művének alapgondolata a római nép elkorcsosulása), a törekvés, hogy gyönyörködtetve tanítson, és valószínűleg a nyelvi tömörség is.

Ezért a kortársak közül sokan Berzsenyit csak egy „magyar Horácz”-ként, vagyis Horatius-másolóként tartották számon. Még az olyan éles szemű kritikus is, mint Erdélyi János, elmarasztalja ezért, hiányolja az eredetiséget (amely igazából csak a romantika idején vált fontos szemponttá, esztétikai értékké az irodalomban: az ókortól kezdve még a reneszánsz idején is az számított tehetséges költőnek, aki jobban adja elő ugyanazt, és nem az, aki újat alkot).

A kortársak véleményével szemben ma úgy tartjuk, hogy Berzsenyi verse nem másolat, hanem önálló, eredeti alkotás. A nagy példakép, Horatius művével szemben ez a költemény teli van zaklatottsággal, nagy ellentéteket feszít egymásnak.

Berzsenyi más ódáira is jellemző, hogy a klasszikus verselés és forma mögött nem klasszikus egyensúly és harmónia rejlik, hanem melankólia és nyugtalanság. Berzsenyi csupán sóvárog a megelégedés, a lelki nyugalom után, méghozzá hasztalanul. A horatiusi külsőségek, a műfegyelem és a sztoikusan bölcs életfelfogás mögött egy modern ember áll, ez erőteljesen romantikus nyelvezetéből is kitűnik. Lelkének lángolásait, haragjait és sóvárgásait a klasszikus vers páncéljába öltöztette.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!