Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz I. (verselemzés)

Sodró lendületű, patetikus vers A magyarokhoz I., melyben a költő a szorongó fájdalom és a reménytelenség hangján szólal meg, nemigen lát esélyt a romlás megállítására.

Az egész vers kulcsszava az erkölcs: a régi tiszta erkölccsel szemben a „mai” – értve ezen Berzsenyi jelenét – romlott erkölcs a nemzet hanyatlásához vezetett, és pusztulását fogja okozni. Ezt a gondolatot nem ő találta ki: évtizedek óta érlelődött már a köztudatban és az irodalomban, de ő szólaltatta meg leghatásosabban.

Figyeljük meg a költemény csodálatos, zengő akusztikáját! A költő lelkét eltöltő felháborodás, keserűség, harag szinte sistergően erős szavakat, jelzős szerkezeteket, hatalmas képeket görget a versben.

Nagy erőt sugárzó szavak, szókapcsolatok követik egymást (Berzsenyi ezeket „energiás” szavaknak nevezte), pl. „bosszús egek ostorai”, „századok vérzivatarai”, „vak tűz”, „ádáz ostromokat mosolyogva néz”, „világot ostromló”, „napkeletet leverő hatalom”, „undok vipera-fajzatok”, „öldöklő század”, „nemzeteket tapodó harag”.

Ezek a szavak és szókapcsolatok (többnyire igeneves szerkezetek) meglepő szembeállításokat, váratlan, meghökkentő metaforákat eredményeznek. Poétikai alapjuk a romantikus túlzás (a túlzást, mint költői eszközt hiperbolának is nevezzük). Ezek a nemes pátoszt létrehozó kifejezések, erőteljes, expresszív, túlzó képek jelzik, hogy a költő hitte és mélyen átélte azt, amit leírt.

A cím után 1-es számmal jelöljük, hogy ez Berzsenyinek A magyarokhoz címmel írott első ódája, később ugyanis írt egy másikat is, ugyanezzel a címmel (a „Forr a világ bús tengere, ó magyar!” kezdetűt).

Egy megszólítással nyitja a verset mindjárt az első versszak első sorában (sokan azt hiszik, ez kijelentő mondat, mivelhogy öt szóból áll – ilyen megszólítást nem nagyon használunk a magyarban, maximum egy-két szavasat –, de attól ez még megszólítás):

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Hihetetlen nagy felrázó ereje van ennek az első sornak! A megszólított a magyarság (az egyes számban írt „magyar” szó a teljes nemzetre vonatkozik).

Már itt megjelenik a későbbi szerkesztő elv: múlt és jelen szembeállítása, amely egyúttal erkölcsi értékítélet is. Egy olyan folyamatra hívja fel a figyelmet, amelyet később részletesen ki is bont a vers egésze. Ez a folyamat az értékpusztulás folyamata, amely talán megállítható, lelassítható, ha visszafordítani nem is lehet már. (A múlt dicsősége nem hozható vissza, azt befejezettnek, lezártnak tekinti Berzsenyi.)

Ezután számonkérő, indulatos költői kérdések következnek (nem látod…?), melyekből érezni a költő felháborodását. Mélységes megdöbbenéssel ostorozza az elfajult, züllött jelent:

Nem látod, Árpád vére miként fajul?
     Nem látod a bosszús egeknek
          Ostorait nyomorult hazádon?

Kihez szól a vers? Címzettje a magyarság, a nemzet. Persze, amikor a magyarokhoz szól, Berzsenyi a nemességet érti nemzet alatt, nem a jobbágyokat. Nemzetfelfogása archaikusabb, mint a romantika költőié: ő még egy szűkebb kört, csak a nemességet tekintette nemzetnek, tehát nem tartozik bele a kifejezésbe az egész nép, a teljes magyar társadalom. 

A „hajdan erős” nemzeten már csak azért is a nemességet értette, mert hiszen akkoriban még nem volt polgársága Magyarországnak: nyilvánvaló, hogy a nemzet talpköve csak a nemesség lehetett. A 19. században, ahogy polgárosodni kezdett az ország, a költemény címzettje, a „nemzet” is egyre tágabb fogalommá vált, később egyre több mindenkire vonatkozott a megszólítás.

Berzsenyi a tipikus nemesi költő öntudatával rendelkezett, büszke volt ősi osztályára, s minthogy középnemes létére gazdag is volt, aránylag elégedetten élt. Nem is azért ostorozta a nemességet, mert nem akart közéjük tartozni, vagy mert megvettette saját osztályát. Csupán a korabeli nemesség egyes rétegeiben tapasztalt erkölcsi romlás ellen kelt ki.

A vers tehát a magyaroknak, a kortárs nemesi társadalomnak lett címezve, akikhez E/2. személyben szól a költő. Az E/2. személyű alak miatt a megszólított, a vers olvasója úgy érezheti, mintha személyesen hozzá szólnának ezek a kérdések, intések. Olyan indulati ereje van a versnek, hogy már-már a korabeli nemességhez szóló kiáltványnak is beillik.

Az utolsó két versszakot leszámítva egy dramatizált monológ a mű.

A jeremiádok (panaszos hangvételű gyászdalok – a reformáció kedvelt műfaja, a török korban az ország sorsát panaszoló énekek) gondolatával indul a költemény: Isten jogosan sújtja, bünteti a magyarságot (a bosszús egek ostorai Isten haragját jelképező kép).

A lírai én, a versben megszólaló személy nem azonosítható, afféle próféta-beszélőről van szó, aki nem alázatos, nem könyörög, hanem ostoroz. Nem is a nemzet nevében, hanem a nemzet ellenében szól, felelősségre von.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!