Írói eszközök: tájábrázolás, környezetrajzot is ad (ami az eredetiben nincs: Ezópus állatszereplői szinte légüres térben mozognak, Heltainál ellenben feltűnnek a hegyek, patakok, legelők, erdők és falvak).
Hasonlatokban, képekben, szólásokban gazdag a szöveg. Heltai ábrázolásmódja szemléletes, érzékletes. Példa: „Ollyanok a tisztbeliek, mint az út mellett való hársfa. Mikor eső leszen, mind alája futnak az emberek, és ott oltalmazzák magokat az esőtől. Ha elmúlik az eső, tehát mindenki szakaszt annak az ágaiban, ki süvegre teszi, ki (tisztességgel mondván) az alfelét megtörli vele.”
Gyakori módszere a dramatizálás: ott, ahol az eredeti szöveg pusztán leírást tartalmaz, Heltai párbeszédekkel, monológokkal, jelenetekkel színesíti a szöveget (pl. 22. fabula: Az agg lóról és agg agárról – az eredetiben csak egy kutya panaszkodik, hogy a gazdája vénségére rosszul bánik vele, Heltainál megható jelenetet olvashatunk a két öreg állatról, amint az árokparton elpanaszolják egymásnak reménytelen sorsukat).
Stílus: szuggesztív, az élőbeszéd dinamizmusát adja vissza, teli van hangulati elemekkel.
Hangnem: tréfás, gúnyos.
Szereplők: állatok és emberek is. Állathősei Heltai saját korának jellemző embertípusai. Az állatmesék esetében pl. a gazdagokat ragadozó állatok testesítik meg (farkas, oroszlán), a szegényeket védtelen, hasznos háziállatok (kecske, juh).
A kötet végéhez közeledve az ábrázolt helyzet és a jellemzés kerül a középpontba. Az állatok egyre emberibbé válnak, míg a 99. fabula szereplői már emberek.
Nyelvezet: képszerű, közérthető, érzékletes. Heltai kerüli az elvont fogalmakat, ahol csak lehet, konkrét kifejezések használatával láttat, hogy a szöveg érthetőbb, a cselekedet érzékelhetőbb legyen (pl. „fogait csikorgatván el pironkodék”).
A kötet nem terjengős, mint az eredeti német mesegyűjtemény. Ugyanakkor van annyira bőbeszédű, hogy némelyik mese valóságos novellává nőtte ki magát.
Világkép: a Száz fabula szellemisége mélyen vallásos. A reformáció eszmevilága jelenik meg benne, melyet Heltai vegyített a reneszánsz és a humanizmus bizonyos elemeivel.
Értelmezés: Heltai feldolgozásában az Ezópus-fabulák alapmotívumai és a saját leleményei is a reformáció tanításaihoz igazodó, erkölcsnemesítő mesékké lettek. Az első történetek még állatfigurák segítségével, a későbbiek a valóság konkrét elemeivel fejezik ki a szerző állásfoglalását társadalmi kérdésekben.
Heltai célja az volt, hogy az olvasók megszívleljék a mesék tanulságait, ezért igyekezett minél erőteljesebb érzelmi, hangulati hatást kiváltani. Állatmeséi valósághű, mélyen emberi történetek, melyekben a szerző egyre jobban elmélyíti a társadalmi vonatkozásokat. Az állatszereplők emberi erényeket és bűnöket testesítenek meg, emberi sorsokat, emberi viselkedésformákat példáznak.
Heltai mesegyűjteménye túlmutat a profán (világi) szórakoztató elbeszélésen, mivel megjelenik benne a társadalmi konfliktusokat hűen ábrázoló művészi látásmód.
Meséit a szerző elsősorban polgári olvasóközönségnek szánta. Heltait zavarta a fényűzés és a belőle fakadó bűnök terjedése, ami miatt elsősorban a nemességet bírálta. Ám mivel úgy látta, a polgárság is hajlamos a rossz példát követve az eltévelyedésre, igyekezett távol tartani polgári olvasóit a nemesektől, elriasztani őket a nemességgel való érintkezéstől (szerinte amúgy sem jó „az urakkal egy tálból cseresznyét enni, mert ottan a magokat kezdik homlokodra löveldözni”).
Nem szerette a zűrzavart, rendbontást sem, ezért a szegényeket arra intette, hogy tűrjék békességgel a nekik rendelt sorsot, és mindenki elégedjen meg azzal a társadalmi helyzettel, ami adatott neki. Ugyanakkor a nagyurakat azzal fenyegeti, hogy Isten megbünteti őket, ha nyúzzák a szegénynépet és sanyargatják az ártatlanokat.
Heltai mindkét figyelmeztetést egyformán fontosnak tartotta, de az uralkodó osztály bírálata a nyomatékosabb. Minden indulata, szenvedélye a népet elnyomó hatalmasságok ellen irányul, rokonszenve pedig egyértelműen a védtelen, ártatlan embereké.
Üzenet: a fabulák mindig az adott kor emberének íródtak. Céljuk a polgárok megóvása, tanítása, figyelmeztetése. A tanító szándék az oka annak, hogy Heltai nem fitogtatja humanista műveltségét, inkább a nép nyelvén szól. Szórakoztatva akar tanítani.
Mondanivalóját nemcsak általánosságban fogalmazza meg, hanem aktualizálja és konkretizálja, a korabeli hazai viszonyokhoz igazítja.
Például az 51. fabula arról szól, hogy a ló a szarvas vesztét kívánja, ezért engedi, hogy a hátára üljön a vadász, a szarvas azonban elfut előlük, viszont a vadász többé nem száll le a lóról, így a ló elveszíti a szabadságát. Heltai a következő kommentárt fűzi a meséhez: „Vaj ha ezt meggondolnák a nagy urak: bizony jobb állapotban vólna az ő dolgok. Budában nem volna török basa. De a nyereg hátunkon maradott és a zabola szájunkban.”
Ily módon a több évezredes mesekincset Heltai a magyar viszonyokhoz igazította.
Jelentőség: a Száz fabula a magyar elbeszélő próza klasszikus alkotása. Gazdag szókincse, szárnyaló fantáziája, szellemes megfigyelései méltán teszik Heltai Gáspárt jelentős íróvá.
Legismertebb Heltai-mesék:
- A farkas és a bárány (2. fabula): a bárány iszik a folyóból, a farkas mondvacsinált ürüggyel vitába száll vele, majd megeszi. Tanulság: „Mindenütt jaj a szegénynek!”, azaz a gazdag és kegyetlen emberek ok nélkül gyötrik az ártatlanokat.
- A farkasról és a daruról (8. fabula): a farkas torkán megakad a csont, a daru segít rajta, kiszedi, jutalmat azonban nem kap érte. Tanulság: önzetlenül tegyünk jót másokkal (nézőpontja épp ellentétes az ismert közmondással: „jótett helyébe jót várj!”).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
