Cím: a Puszták népe nemcsak témamegjelölő cím hanem metaforikus is. Nemcsak egy társadalmi réteg életkörülményeit térképezi fel, hanem vallomástévő is ez a mű. Életmódról, értékekről, értéktelenségekről.
Idő: 1930-as évek (jelen, a megírás ideje, az elbeszélő felnőttkora), de a kiegyezés (nagyszülők) és a századelő (szülők, gyerekkor) is megjelenik.
Helyszín: Rácegrespuszta (Illyés szülőhelye)
Cselekmény: nincs regényszerű történet, nincs cselekmény. A mű tárgyias leírás a pusztai cselédek életéről, amit Illyés általánosságban mutat be. A mindenkire érvényes, mindenhol jellemző vonásokat ragadja meg.
Részletezően bemutatja a magyar nagybirtokszerkezetet, az ott élők társadalmi hierarchiáját, a cselédség életkörülményeit és szokásait. Ezt az ismeretátadást saját emlékei elmesélésével teszi érzékletessé.
Szerkezet: 20 fejezetre tagolódik. Mindegyik fejezetnek témamegjelölő alcíme van, így a pusztai életet különböző nézőpontokból ismerheti meg az olvasó.
A végén epilógus zárja a művet, melyben megírásának céljáról is olvashatunk: talán lesznek, akik megértik, miért született ez az írás, s tesznek is valamit azért, hogy a pusztai cselédség élete megváltozzon, jobbá váljon.
Időszerkezet: három nemzedék sorsa – azaz három korszak – jelenik meg.
- nagyszülők – kiegyezés kora
- szülők (és az író gyermekkora) – századelő
- az elbeszélő felnőttkora (és a mű megírásának ideje) – 1930-as évek
Mivel három korszakot is bemutat, lehetőség nyílik az összehasonlításra. Illyés a múlt eseményeit a jelen perspektívájából, a gyerekkort a visszaemlékező felnőtt nézőpontjából ábrázolja (és átértékeli). Megmutatja, hogy az ábrázolt társadalmi csoport élethelyzete romlott az előző korszakokhoz képest.
A mű időszerkezete 2 alapszempontot érvényesít:
- változatlanság – a pusztai életforma merev állandósága (sorsszerűség, mozdulatlanság)
- változás – a család számára lehetségessé válik a kiemelkedés, tehát mégiscsak van a pusztai változatlan életben valami elmozdulás
Előadásmód: a narrátor összetett elbeszélői szerepben jelenik meg a műben: nem saját magáról akar írni, hanem egy társadalmi csoportról, mégis előfordul, hogy ő maga is szereplője egy-egy elbeszélt történetnek.
Így az elbeszélő hangja és nyelvtani személye is változik a mű során, attól függően, hogy éppen milyen szerepben van (csak külső szemlélő vagy aktív résztvevő).
Előadásmódja hol első, hol harmadik személyű (E/1., E/3.): ha ő maga is szereplője az eseményeknek, akkor első személyben meséli el, ha csak külső szemlélő, akkor harmadik személyben.
Ennek megfelelően változik az elbeszélői nézőpont is.
Elbeszélői nézőpont: kettős: szubjektív és objektív (ha a narrátor szereplője is a történetnek, és érintve érzi magát, akkor szubjektív, ha csak tanúja, külső szemlélője a pusztaiak sorsának, akkor objektív). Az objektivitás és a szubjektivitás párhuzamosan van jelen.
A mű nemcsak szabatos társadalomrajz, hanem visszaemlékező nézőpontú önéletrajz is: az 1-5., a 18. és a 19. fejezet emlékező, vallomásos jellegű, önéletrajzi elemekkel, a többi inkább leíró. A vallomásos részekben az író elmondja, amit gyerekkorában átélt, így tárgyiasság és személyesség, objektivitás és szubjektivitás összeszövődik a műben.
A kettő közül Illyés inkább a tárgyias, objektív, tudományos jelleget hangsúlyozza, mert elsősorban nem önmagáról akar beszélni. „Nem saját életemről akarok itt rajzot adni. Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák.” (3. fejezet)
Hangvétel: a műfaji változatosság és az összetett nézőpont miatt hullámzó. A patetikustól az ironikuson és szenvedélyesen át az objektívig minden fajta hang megtalálható. A megszólalási módok között jelen van pl. a nosztalgia is (az idős nagyszülők nosztalgikusan idézik fel a kiegyezés korát).
Általában ahol a szerző tényeket, adatokat közöl, ott a hang tárgyilagos, visszafogott és szenvtelen, ahol személyes emlékeket (pl. Petőfi-élmény, 2. fejezet), ott meleg, idilli vagy megrendült, elégikus. Ha az emlék negatív, és az elbeszélő nem bírja visszafogni a felháborodását, akkor ironikus, gúnyos hangnemre vált.
Az is előfordul, hogy egy tényközlőnek látszó mondat ironikus felhangot kap (pl. 8. fejezet elején: „Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül.” – itt a szenvtelenség látszólagos). Ezzel a különleges kifejezési formával Illyés hangsúlyosabban tudja felhívni a figyelmet a cselédség helyzetének abszurditására.
Motívumok: fő motívum a puszta – konkrétan a nagybirtok cselédségének lakóhelye, jelképesen azonban a szabadság világa (elsősorban Petőfi költészetének hatására).
A puszta az irodalomban az öntudatos ember tevékenységének színtere, mégis szolgasorban tengődő emberek élnek a pusztán. Ez a két jelentés egymásra rétegződik, és az egyik megsemmisíti a másik érvényességét. A puszta (az ott élő cselédek sorsa miatt) a szabadság helyett a szolgaság jelentését hordozza Illyésnél.
Nyelvezet: szókincse gazdag, változatos, sokrétűség jellemzi.
Különböző stílusrétegek keverednek: publicisztikai, tudományos, köznyelvi, népies, anekdotázó. (A stílusréteg a műfajiságtól és az elbeszélői nézőpont változásától függ, vagyis az adott fejezetben épp milyen műfaj, milyen nézőpont érvényesül.)
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 5. oldalra!
