Témája szerint programvers: a váteszköltői szerep elfogadása, József Attila a saját és kortársai feladatát jelöli ki benne. A programversek általában nehézkesek, súlyosak, de A Dunánál nem az. Nagy ívű, ódai szárnyalású költemény.
A szemlélődő ember a múlt felidézésén, értékelésén át eljut a jelenhez, s azon túl is, a jövőhöz. A múlt értékelése hozzásegíti a felismeréshez, hogy az ősei tapasztalatai benne élnek, s neki ezt fel kell használnia.
A versben megjelennek a költő szülei, akikről idilli képet fest, amilyennek látni szerette volna őket kisgyermekként: „Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz.”
A Duna-allegória az összetartozás, az összefogás szükségességét fejezi ki. Fontos, hogy a költő nemcsak önmagáról beszél, hanem kortársairól is szól, hiszen a feladat közös, csak összetartással sikerülhet „rendezni végre közös dolgainkat”. Ez a „mi-tudat” megjelenése, a vers záró sorai a mai napig aktuálisak.
Költői eszközök: metafora, hasonlat, allegória, párhuzam, felsorolás.
A vers címe helyszínt jelölő cím, utal a keletkezés helyére is. A Duna mint költői kép nemcsak konkrétan a folyót jelenti, hanem elvont jelkép is: a közép-európai népek folyójaként a közös történelemnek is tanúja volt.
A vízképzet már ősidők óta jelen van az európai kultúrában, és elvontan az idő-élményt fejezi ki (már Hérakleitosz is a folyóvíz képével érzékeltette a dialektika lényegét: nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert mire másodszor lépnénk bele, már más vizet érintünk). A folyóvíz egyszerre jelképe az állandó mozgásnak, változásnak és az önazonosság megőrzésének is.
Azonkívül a folyóvíz nemcsak az időbeli változást jelképezi, hanem az időbeli mozgás ritmusosságát is kifejezi. A víz hullámzik, ringat és remeg.
- Ez a hullámzás olyan, mint a dolgozó ember izmainak mozgása („Mint az izmok, ha dolgozik az ember, / (…) úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el / minden hullám és minden mozdulás.”).
- A ringatás olyan, mint az édesanya ringatása („S mint édesanyám, ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét.”)
- A habok pedig úgy remegnek, mint a temetők („Az idő árján úgy remegtek ők, / mint sírköves, dülöngő temetők.”).
A ritmusosság elmélyíti azt a felismerést, hogy minden mindennel összefügg (korreszpondencia). Összefügg egymással a természet világa és az ember világa, az érzelmi és a gondolati világ, a jelenbeli és a múltbeli történések. Az összefüggések párhuzamosságokat és ellentéteket is tartalmaznak.
Az alaphelyzet azonos a többi eszméléses versével. A költő egy adott pontról (a Duna-parton, a rakpart alsó kövén ülve) szemlélődik, néz, hallgat, figyel. Ez a szemlélődő helyzet fokozatosan vált át eszmélkedéssé. Tehát József Attila a saját helyzetmegjelölésével indít, utána nagy perspektívaváltással, síkváltással hatalmas méretűvé tágítja a verset.
A Dunánál retorikai felépítése a pindaroszi óda mintájára: strófa-antistrófa-epodosz.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Nagyon alapos, érthető és tankönyvbe illő minden elemzés. Adja ki az összes írását egy könyvben! Szívesen használnák a tanárok és a tanulók is. Számomra nagy segítséget jelentett a tanításban az összes jegyzete.
Köszönöm a visszajelzést, örülök, hogy jónak találja a jegyzeteket. Erre még nem gondoltam, hogy könyvet állítsak össze belőlük. Megfontolom.