József Attila: A Dunánál (elemzés)

Szerkezetileg 3 nagy egységből áll, amelyek egy-egy témát, tételt fejtenek ki. Ami összetartja őket, az a költő személye. A hármas tagolás olyan ősi sajátosság, amely már az európai kultúra kezdeteinél jelen volt a költészetben. Ez a hármasság az élet szakaszait (is) jelképezi: a gyermekkort, a felnőttkort és a halált.

A vers három része az eszmélkedés három állomása is: az 1. rész látványszerűen szemléletes, a 2. rész elvont, képzetes, a 3. részben mindkettő nyomatékosan jelen van és szintézisbe olvad.

Ez azt jelképezi, hogy az eszmélkedő ember számára először a felszín mutatkozik meg, és csak utána tárul fel a mély („fecseg a felszin, hallgat a mély”). A jelenségek látszanak először, de a jelenségek mögé nézve ott a lényeg, mint ahogy a jelen mögött ott a múlt. A lényeg és a múlt is hozzánk tartozik, nélkülük kevesek vagyunk.

A szerkezetet az idő szabja meg: megjelenik benne az ún. bergsoni időszemlélet, a valóságos, objektív idő és az emlékekben létező, szubjektív idő. A múltat, jelent és jövőt a Duna, a Duna hullámai kapcsolják össze.

Funkciójuk szerint az egyes szerkezeti egységek: strófa-antistrófa-epodosz, azaz hozzáéneklés.

Az 1. egység a vershelyzet leírása, a Duna szemlélése (víz=idő folytonossága), a költő odafordul tárgyához. A Duna a múlt, jelen, jövő egymást feltételező folyamatát szimbolizálja. A 3. strófában megjelenő eső gazdagítja a víz-képzetet, mivel az esők teszik naggyá a folyót, így az életet jelképezik, olyanok, mint az édesanya.

Háromféle eső jelenik meg: rövid cseperészés, hosszú eső és örök eső. A csöpögő eső még a rakparton szemlélődő lírai ént éri, de a barlangból már egy sokezer éve élt ember is nézheti a hosszú esőt. Az örök eső az idők végtelenét jelképezi.

A 2. egység a múlt megidézése, az „én” és az „ősök” kapcsolódása. A vers az emberiség részeként szemléli a magyarságot, az általános emberiség-múlt örökösének tartja magát a beszélő. Az egyén (materialista módon felfogott) halhatatlansága fogalmazódik meg. A kifejezésmód paradoxos.

A vízcsepp része a folyónak, a folyó vízcseppek összességéből áll. Ugyanígy az ember is az emberiség része, az emberiség pedig emberek összessége. A nagy egészet a sok parányi adja.

Az egyén életideje rövid, tette kevés, de személyiségével mindenki gazdagítja az emberiséget. Az egyén minden ősének értéke továbbél az egyénben, mint ahogy az egyén is továbbél majd az utódaiban, így mindenki, minden ős, minden előd gazdagítja a későbbi nemzedékeket. Az emberiség léte pedig egy megszakítatlan hullámmozgás.

Így a vers is „kollektív” alkotás: „Verset irunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.”

A 3. egység a tanulságok levonása a múltból, ill. a jelen és a jövő feladatainak megfogalmazása.

Az első szakaszban személyesség jellemző: a költő saját szülei felidézésével magyarázza filozófiáját. Az őseim és én egyek vagyunk, egymásba kapcsolódunk. A múlt megértése nélkül nem lehet a jelenben, jövőben élni, mert feltételezik egymást. Nem lehet úgy ma ember, hogy őse ne volna. Anyám és apám én vagyok („ők én vagyok már”). A költőben múlt és jelen összefonódik.

A második szakasz már elvontabb, százezer év távlatában szemlélődik a beszélő, sőt, az őssejtig lebontja a képzetet („emlékszem, hogy több vagyok a soknál, / mert az őssejtig vagyok minden ős”).

A biológiailag jól tudott dolgokat, hogy egy egyénben hogyan van benne az ősök milliárdja, és ezt hogyan adja tovább, ezt fejezi ki József Attila művészi képekkel.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!

Képeiben a Duna szervezőerejét végig megtaláljuk: a Duna köti össze ezeket a népeket. Annak az útnak a kibontakozása is benne van, ami a régmúltban kezdődött történelmi múlt folytatása a jelenben, s feltérképezi a jövőt.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!