A 6. vers elemzése
A 6. vers egy külön összegzés.
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
Az ember ki akar törni a determinált létből, szeretne egészségesen és szabadon élni.
A lírai én itt belül szenved, de szenvedésének a külvilág az oka, amelynek sebeit az érző ember magában hordja, és ez a seb fáj, ég, hevül, begyulladt.
Rab vagy, amíg az érzelmeid vezetnek: míg az érzelmek befolyásolnak, míg kötődsz anyához, testvérhez, vágysz a harmóniára, addig sebezhető vagy, addig égsz és hevülsz.
A szív és ész, érzelem és értelem, test és lélek kettőssége jelenik meg. A strófa utolsó képe, az a bizonyos ház pedig inkább a lélek, mint a test otthona.
A költő a szabadságot, a belső függetlenséget egy önálló világkép által próbálja biztosítani magának: „úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.” (kényedül = kedvedre). Ne olyan házat rakjon, melybe háziúr települ. Miért?
A háziúr vállalja a ház minden gondját, leveszi a válladról, de cserébe ő uralkodik, beszedi a lakbért. Ez csak arra jó, hogy elpuhulj: túl kényelmes az, ha rábízod másra a gondjaidat, azaz ha köznapi, beletemetkező struccpolitikájú életet élsz, ha felmented magad a tisztánlátás kötelessége alól.
Ez a háziúr már nem a rettegett őr alakmása, hanem a lélekhez méltatlan erőké. A lélek háziuráról van szó, aki uralkodik a lelken.
József Attila abból a világból meríti a képeit, amelyben él, amelyet ismer. De többet akar látni, felül akar emelkedni a társadalmon.
Régebben a vers második felét a marxizmus alapigazságaként értelmezték, és valóban így is érthető, de nyilvánvaló, hogy elvont jelentésköre sokkal erőteljesebb.
A 7. vers elemzése
A 7. vers a törvény be nem teljesülését és az ebből keletkező feszültséget állítja az eszmélet középpontjába. Egy kozmikus távlatú kép bontakozik ki benne.
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
Az egyes ember véletlenszerűnek látja a világ eseményeit, mert nem ismeri az okot és az okozatot. Esetlegesnek, partikulárisnak látja a dolgokat, pedig egy nagy összefüggésben, nagy törvényhálóban élünk. Ám a törvény is felfeslik valahol: foszlás jelei látszanak rajta, nyűtt, kopott, vannak benne törések.
Ez a vers ellentétben áll az 1. verssel. Itt már éjszaka van, míg az 1. versben hajnal: a hajnal és az éjszaka a reményt és a reményvesztettséget, az értelmet és az ösztönt szimbolizálja.
Időbeli kettősséget is láthatunk: a lírai én a történelmi tapasztalatok segítségével előbb felismeri a törvényt, majd megállapítja, hogy a törvény nem feltétlenül jut érvényre (nem determinált). A múlt a „véletlen szálaiból” szőtte a törvényt, ez az oka, hogy mindig fölfeslik.
A 8. vers elemzése
A 8. vers beszélője a célt, a szabadságot, mivel a jelenben nem megvalósítható, a múlt felelevenítésével (a képzelet, a fiatalkori emlékek által) próbálja elérni. Persze, ez a kísérlet is kudarcra van ítélve. Az égbolt látványa megbénítja lírai ént és visszatéríti a kíméletlen valósághoz.
Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
Az érzékszervekkel felfogható képektől indul el és eljut az elvont képekig. Nagyon szemléletes, ahogy az óra megszólal, a csönd pedig hallgatja. Majd újra személyes kép jelenik meg: az ifjúság.
A beszélő megállapítja, hogy az ember csak képzeletben lehet szabad. Egyfajta világegyetem-börtön látomása jelenik meg, a föld egésze egy börtöncella. De ez a rabság nemcsak a kor társadalmi viszonyai miatt van, hanem általában az emberi lét determináltsága miatt.
Megjelennek a Göncölök, mint csillagképek, de ezek is a rabságot szemléltetik: a csillagok olyanok, mint a rácsok. Be vagyunk zárva, mintha egy koordináta rendszerben volnánk. Mindenkinek megvan a helye. Ez szabadság is, de korlát is.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
