A 11. vers elemzése
A 11. vers gúnyos hangvételű. Az értelem nélküli élet jelenik meg benne egy életképszerű pillanatfelvétel által.
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
A kép témája a boldogság, hőse pedig a néven nem nevezett disznó, amely a vegetatív életformát jelképezi (nincs megnevezve, csak sejtetve: „Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa”).
A disznó nyilván nem lehet „boldog” emberi értelemben. A boldogságot itt idézőjelben kell érteni: emberhez méltatlan, állatias, vegetatív „boldogság” jelenik meg, amivel azt is kifejezi a költő, hogy ebben a korban, ebben a léthelyzetben lehetetlen a boldogság, és csak ilyen álságos formában található meg.
Látja, hogy másoknak mi a boldogság: az élet megannyi csábító dolga, pl. a jó, zsíros étel, disznóhús – de ez a langy tócsák világa. A pillanatnyi élvezeteknek hódoló, öntudatlan állati létbe süllyedő, az ostobaság derűjét árasztó, kisszerű lelkek önfeledt boldogságát, gondolattalan önelégültségét a költő az értelmes élet ellentétének tartja és elutasítja.
A természeti szép már kevés a boldogsághoz (az 1. vers idilljéhez képest a természet szépsége is kétarcú már), a társadalmi szép (a szabadság) elérhetetlen vágyálom, gondolati síkon sincs remény.
A kisközösségi lét, a család sem ad vigaszt, a költő csak a hiányát említi (még a 3. versben): „Nem dörgölőzik (…) szívemhez kisgyerek.”
Feltűnő, hogy a szerelmet az egész ciklusban meg se említi, csak a jóval általánosabb szeretni szó jelenik meg.
A 12. vers elemzése
A 12. vers a ciklus utolsó verse, melyben ismét megjelenik a vasút. Első sorának valós életrajzi háttere van: József Attila valóban a vasútnál lakott (Zuglóban a Korong utca 6. szám alatt), ablakából zakatolást hallott. Mindennapos élménye volt tehát a vonatok látványa.
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
A 10-11. versben a lírai én két olyan magatartásformát írt le (szenvtelen érzelemnélküliség, ill. értelem nélküliség), amelyet elutasít, itt viszont leírja azt a magatartásformát, amit felvállal. Ez a magatartás a feleszmélés tulajdonképpeni végeredménye, és nem annyira a mindennapi életre, hanem inkább a költői létre vonatkozik.
A vers beszélője bátran szembenéz a világ zűrzavarával és reménytelenségével. Fölébe emelkedik a kötöttségekkel és kínlódásokkal járó mindennapi életnek, és magasabb nézőpontból szemléli a „kivilágított nappalok” iramlását az „örök éjben”.
Ebben a képben egymásba tárul a kint és a bent: a lírai énre rávetítődik a vonatablak fénye (vagy az ő fénye vetítődik rá a vonatra), ő áll ott a fülke fényében és hallgat, mintha azt mondaná: szemlélődök, figyelek, nézek, ember vagyok.
József Attila az „éj” elé illeszti az „örök” jelzőt. Ezzel az éjszaka-versek képzetkörét idézi fel, s még határozottabbá válik az a sors-állapot, melyben lehetetlenség eredményesen fellépni az eszme, a képzet érdekében.
