A 6. versszakban lealacsonyító, kisszerű dolgokhoz hasonlítja a múlt nagy teljesítményeit és kiemelkedő egyéniségeit:
Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.
Tehát nemcsak a történelem, hanem a művészet, a filozófia, az erkölcs nagy személyiségeit is mind leszállítja a nevetségesség szintjére: Démoszthenész görög államférfit, a nevezetes szónokot; Xenophón görög filozófust, történetírót és hadvezért; Pindarosz görög költőt és Pheidiasz görög szobrászt.
A múlt alakjainak kifigurázásához főként az állatvilágból vett képeket használ (csupa élősdiek vagy rovarok jelennek meg), melyek a történelmi nevek mellett groteszk hatást keltenek. Ilyen hasonlító elemek pl. nyúlvadászat, patkánycsoport, halkufár. Elsősorban kétfajta állatot szerepeltet Kölcsey a versben:
- bolyban, csoportban élő rovarok (hangya, méh, darázs)
- kistestű állatok (patkány, nyúl, őz, kakas)
Ezzel az emberi tetteket egy alacsonyabb létformára, az állatira vezeti vissza. Az állathasonlatoknak köszönhetően komikusan kisszerű világ jelenik meg a versben, amelyet parányinak és értelem nélkülinek láttat a költő. A bölcselkedő ember szemszögéből ilyen nevetségesen jelentéktelennek tűnik a történelem.
Pedig nem akármilyen személyiségekről van szó. Egytől egyig Kölcsey példaképei, akiket önmarcangoló fájdalommal gúnyol ki. Többnyire a versszakok utolsó egy vagy két sorában hangzik el a legdurvább megsemmisítő ítélet.
A letűnt nagyságok, híres történelmi alakok neveinek katalógusszerű felsorolása költői közhely volt az ún. vanitas-versekben (a földi javak elmúlásáról szóló, a 16. századtól igen népszerű, vallásos hangnemű és világképű költemény, amely az evilági hívságok, a pompa megvetését javasolja, mert a valódi érték és a valódi boldogság nem itt a földön, hanem a túlvilágon várja az embert). Ez a toposz a középkortól kezdve igen elterjedt az európai irodalomban.
Kölcsey felsorolása tehát nem számított újdonságnak, hanem egy nagy hagyományú, jól ismert költői eljárás volt. Sőt, az általa említett nevekből sok (pl. Nagy Sándor, Attila (Etele), Mátyás király, Platón, Arisztotelész, Démoszthenész, Cato, Szókratész) előfordul korábbi, 17. századi magyar versekben is. Ennek a költői eszköznek még saját neve is volt, ubi sunt katalógusnak nevezték (az „ubi sunt” latin kifejezés azt jelenti: hol van? hova tűnt? hová lett? Ezt a kérdést fel is tették a versekben, utána következett a nevek felsorolása, végül pedig választ adtak a kérdésre, általában azt, hogy a felsorolt személyek meghaltak, elpusztultak, odalettek).
Az ubi sunt felsorolás nemcsak neveket tartalmazhatott, hanem a világ szépségeit, értékeit is felsorolhatták, amelyekről a végén kijelentették, hogy minden elveszett, eltűnt, elmúlt. A választ időnként elhagyták, és csak a kérdést és a felsorolást tartalmazták a versek.
A formulát alkalmazó legismertebb költő a francia Francois Villon. Tőle származik a szállóigévé lett „Hol van már a tavalyi hó?” mondás is. Ami Kölcseyt illeti, a formulát más verseiben is alkalmazta (erre épül például a Zrínyi éneke, amelyben háromszor kérdezi: Hol van a hon? Hol van a vár? És hol a nép?)
A Vanitatum vantiasban azonban a formula alkalmazása nem szabályos: elmarad a kérdés, a felsorolás utáni válasz pedig nem az, hogy mindezek az értékek eltűntek, hanem az, hogy ezek az értékek nem is értékek, csak jelentéktelen semmiségek. A felsorolt személyek ugyan mind meghaltak már, de nem emiatt vannak megemlítve, hanem azért, mert nem hagytak maguk után maradandót. Se a hódító hadjáratok, se a tudomány, se a művészet nem hozott létre komolyan vehető értéket.
Így a költő nem is kesereg a valaha élt nagyságok halálán, ellenkezőleg: egész életük értelmetlenségét, jelentéktelenségét bizonygatja. És a felsorolás hangneme is inkább cinikus, mint gyászos: nem kesereg az értékvesztésen, hiszen nincsen érték, ami elpusztulhatna.
A „forró hideg dadogás” oximoron jelentése egyébként nem más, mint lázas állapotban, hidegrázás közben való beszéd. Vagyis tulajdonképpen mit mond Kölcsey? Azt, hogy a nagy szellemi teljesítmények, a tudományok és művészetek kiváltó oka a betegség (hagymáz, vértolulás, mámor, forró hideg dadogás). Ezzel a szellemi szintet testire redukálja.
A 7. versszak ismét a léttel foglalkozik, és kérdésekkel indul, melyeket a költő azért tesz fel, hogy utána rögtön megválaszolhassa őket:
Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.
Mindenfajta szenvedélyről úgy tartja, csak „lepkeszárny fergetege”: a lepkeszárny törékeny, a fergeteg pedig nagy, súlyos mozgást mutat.
Nagyon jól érzékelteti ez a kép, hogy akármennyire is lángolunk valakiért vagy valamilyen ügyért, bármilyen érzés ráz meg vagy dúl fel minket, mint a fergeteg, az is csak mind semmiség: mi fontosnak érezzük, de csak lepkeszárny, vagyis kicsike, törékeny és múlékony, a nagy egész szempontjából semmi jelentősége nincs.
Egész életünk is csak értelmetlen, cél nélküli körforgás („kezdet és vég egymást éri”).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
Kölcsey Ferenc által megalkotott HIMNUSZT(mit más népek himnuszára VÁLASZKÉNT MEGALKOTOTT), csak és kizárólag magyarul, következetességgel lehet felismerni teljes mélységében..
A „Vanitatum vanitas” veritász lebontja mindazon nevetségességeket amit más közösségek öröknek, változatlannak képzelt cselekményeket, amit a HYMNUS FÉLRE TESZ..
Lásd itt a példa… Kölcsey nem volt magyar bambán megvezethető és megvezetett hülye: a hymnuszban az Y jelzés értékű, AZ AZ NEM RÉGIES ELÍRÁS.
/amennyiben az lett volna életében többször cserélgette volna az i betüt, a nem csupán betű értelmet képviselő Y írás jellel/
Üdv!
Szaniszló Attilànak hívnak.
Én ebben a műben semmilyen pesszimizmust nem véltem felfedezni, csupán életbölcseletet.
Szerintem az ember számára nem felismerhető az, ami hiányzik belőle.
Arra gondolok például, hogy mondjuk a harag számára a jóindulat létezése értelmetlennek, oktalannak tűnik, vagy fel sem tűnik neki.
De az ember számára vajon melyik a jobb?
Vagy melyik ártalmasabb?
Vegyünk egy egyszerű példát :
– ha haragszom, az stressz, ha stresszelek , akkor stressz-hormonok termelődnek a szervezetemben, ezek a hormonok manapság már köztudott, hogy megbetegítő hatásúak.
Amikor elborul az elmém, akkor én sem értem a józanész szavát.
Köszönöm!
Milyen a véletlen! A Vanitatum vanitas című versről szóló eszmecseréhez a Hadházi bolondozását záró, Bornaival közös énekszáma vezetett el. Bornai szövegének többször ismételt „tudományos kártyavár” kifejezése juttatta eszembe a Vanitatum vanitast. Bornai nemcsak dalszöveg író, hanem a Bornai sejtés című esszé szerzője is, tehát feltételezhető róla a Vanitatum vanitas pesszimizmusának mai tudományos alapokon történő költői újra élése egy bolondozás keretei között, ha jól tévedek. Párversként Kölcsey műve a Hymnussal együtt, -keletkezése körülményei szerint együtt átgondolt két műként-a hiten alapuló világ, és a világ materialista értelmezésének alternatíváját adhatja. A Hymnus hite: egy pusztuló kis ország lét igazságába vetett hitének, és az ateista okságnak a szembe állítása, a kor tudományos megismerhetőségének keretei között. A hit ellentéteként az élet realitásainak állati egykedvűséggel történő elfogadása logikai szükségszerűségét mutathatja meg az ellenpélda. Pascal, aki a kombinatorika matematikai alapjait lefektette, fél tréfásan a hit oksági-játékelméleti alapú elfogadását ajánlotta: Mit veszíthet az ember, ha istenhit alapú tévedésben hal meg? Halála után (az öröklétet illetően) semmit. Mit veszít, ha ateistaként téved és kárhozatra jut? Mindent. A matematikus hívő óta Gödel matematikusként bizonyította: Egy algoritmusokon alapuló axióma rendszer vagy teljes, vagy ellentmondás mentes lehet csak. A kettő együtt nem lehetséges a számelmélet törvényeinek betartásával. A materializmus eszerint adhat ellentmondásmentes válaszokat bármire, de ezek a következtetések szükségszerűen legalább egy logikus, elvárható tényezőt nem vesznek figyelembe. A két mű bármennyire is pesszimistának tűnik, végső soron illik hozzájuk az űrstoPPosok számára írt ajánlás: Ne ess kétségbe!