Félreértett mű – az értelmezés problematikája
A versben minden érték fonákul mutatkozik meg, minden nagynak hitt dolog semmiségnek tűnik. Az egész történelem és az emberi civilizáció csak hiúságok hiúsága, ezért a költő hideg tervszerűséggel le akarja rombolni a hagyományos értékeket. Bábszínházat csinál a világtörténelemből, kabarét az emberi fontoskodásból.
Kora talán átélte azt a megrázkódtatást, hogy kegyeletsértő, szentségtörő módon sárba tipor mindaddig tisztelt, csodált, értékesnek tartott dolgokat, tetteket, személyeket. A mi korunk azonban, amely már semmit se tart szentnek és sérthetetlennek, süket a blaszfémiára.
Mindazonáltal a műnek hosszú ideig félreértés jutott osztályrészül. Ennek oka az lehet, hogy a versben leértékelődik, devalválódik a magyar történelem több nagy eseménye és alakja, s emiatt a költő cinikus, érzéketlen embernek tűnik fel, olyannak, aki negatívan áll hozzá a magyar múlt értékeihez.
Első kritikusa cinikusnak minősítette a Vanitatum vanitast, később Gyulai Pál humorosnak.
Hogy Kölcsey mennyire azonosult a versben megfogalmazott világnézettel, és mennyire vehető a mű komolyan, vagy mennyire tekinthető humorosnak, arról komoly viták zajlottak.
Van olyan elemző, aki szerint már az az értelmezés is téves, hogy Kölcsey Salamon király bőrébe bújva szólalna meg: ezt csak azért állítják az irodalomtörténészek, mert mentegetni akarják a költőt. Ha ugyanis valaki más bőrébe bújva szólal meg, akkor nem is biztos, hogy ez az ő véleménye: nem az ő világnézete cinikus, hanem Salamon királyé…
Bár a középiskolai tankönyvekbe Szauder József véleménye került be, aki szerint Kölcsey Salamon király szájába adja mondanivalóját, ez nem feltétlenül van így. Az utolsó versszakban ugyanis a költő nem tér vissza a Salamon-szerephez, nem kap a mű biblikus befejezést. Valószínűbb, hogy az első strófa, ahol Salamon neve megjelenik, olyan szerepet tölt be a versben, mint a Bibliából vett idézet a szentbeszédek elején: elhangzik ugyan, de utána a beszélő könnyedén elszakad tőle. Tehát nem feltétlenül igaz, hogy Kölcsey Salamon nevében beszél: lehet, hogy csak idéz tőle, de utána a saját nézeteit mondja el.
Igazság szerint a vers már a kortársakból is vegyes érzéseket váltott ki: volt, aki rajongott érte, volt, aki elhagyta volna belőle egyik-másik versszakot. Bajza József és Toldy Ferenc is vitatkoztak róla, hogy mennyire tükrözi ez a vers Kölcsey véleményét, melyik strófák „nemtelenek” (Bajza kihagyta volna a 3, 5. és 6. versszakot), mennyire van vagy nincs jelen a humor. Később is számos értelmezése született: látták szerepversnek, önmegszólító versnek, halálversnek és vanitas-versnek is.
A jelentést valóban nem kínálja tálcán Kölcsey. Látszatra megtagad mindent, amiben addig hitt, és amiért lelkesedett. Azonban előfordul a versben egy-két helyen, hogy mindennek ellenére pozitív jelzőket használ a leminősített tettekre, személyekre: pl. Nagy Sándor csillogó pályája, Mátyás dicső csatázási, Zrínyi Miklós szent pora. Ilyenkor „elszólja magát”: elárulja, hogy olyan értékeket tagad most meg, amiket igenis nagyra tartott korábban, ez az oka, hogy még most is, akaratlanul is tisztelet vegyül a lebecsülésbe.
Emellett feltűnik a tagadás óriási aránya is. A költő nem akar megfeledkezni semmiről: a lekicsinylésből minden értéknek kijut, de éppen ez a teljes tagadás a gyanús. Ilyen makacs, mindent teljes mértékig kimerítő tagadásra a valóban cinikus, érzéketlen embernek nincs szüksége. Ilyesmivel csak egy nagy lélek csillapíthatja a maga nyugtalan, kielégíthetetlen sóvárgását. Aki ilyen lendülettel, ilyen keserűen tagadja eszményeit, az valójában rajongója ezeknek az eszményeknek.
A nagy leszámolások verse a Vanitatum vanitas, de a költőnek, aki ezt a szembenézést elvégzi, megszakad a szíve közben. A mű hatása éppen abból a feszültségből ered, amely a mondanivaló és a mögötte levő lelkiállapot között van: Kölcseyben forró szenvedélyek lángolnak, s ennek ellenére hideg érzéketlenséget próbál magára erőltetni. Érezzük fájdalmát, keserűségét, belső vívódását: nem könnyű számára szétrombolni saját ideáljait, szenved az elvesztésük miatt.
Kölcsey nem volt cinikus ember, éppen ellenkezőleg. Azonban a kételkedés nála alkati tulajdonság, amely végigkíséri egész pályáját. Újra meg újra meg kell küzdenie kételyeivel a maga számára elfogadható igazságokért, filozófiai, esztétikai nézetekért, a morálisan vállalható magatartásért. 1823-ban ráadásul sok minden erősítette szkepszisét, és a megerősödött szkepszissel való küzdelem élete végéig megmaradt gondolkodásában, vizsgálódásaiban.
A tanács, amit ad, hogy ne törődjünk a világgal, talán elviselhetőbbé, élhetőbbé tenné az életet, csakhogy szöges ellentétben áll a költő elveivel, értékrendjével. Ő igenis törődött: erősen élt benne a társadalmilag hasznos élet, a kultúra formálásának igénye; tenni akart a nemzetért a kor lehetőségein belül.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!
Kölcsey Ferenc által megalkotott HIMNUSZT(mit más népek himnuszára VÁLASZKÉNT MEGALKOTOTT), csak és kizárólag magyarul, következetességgel lehet felismerni teljes mélységében..
A „Vanitatum vanitas” veritász lebontja mindazon nevetségességeket amit más közösségek öröknek, változatlannak képzelt cselekményeket, amit a HYMNUS FÉLRE TESZ..
Lásd itt a példa… Kölcsey nem volt magyar bambán megvezethető és megvezetett hülye: a hymnuszban az Y jelzés értékű, AZ AZ NEM RÉGIES ELÍRÁS.
/amennyiben az lett volna életében többször cserélgette volna az i betüt, a nem csupán betű értelmet képviselő Y írás jellel/
Üdv!
Szaniszló Attilànak hívnak.
Én ebben a műben semmilyen pesszimizmust nem véltem felfedezni, csupán életbölcseletet.
Szerintem az ember számára nem felismerhető az, ami hiányzik belőle.
Arra gondolok például, hogy mondjuk a harag számára a jóindulat létezése értelmetlennek, oktalannak tűnik, vagy fel sem tűnik neki.
De az ember számára vajon melyik a jobb?
Vagy melyik ártalmasabb?
Vegyünk egy egyszerű példát :
– ha haragszom, az stressz, ha stresszelek , akkor stressz-hormonok termelődnek a szervezetemben, ezek a hormonok manapság már köztudott, hogy megbetegítő hatásúak.
Amikor elborul az elmém, akkor én sem értem a józanész szavát.
Köszönöm!
Milyen a véletlen! A Vanitatum vanitas című versről szóló eszmecseréhez a Hadházi bolondozását záró, Bornaival közös énekszáma vezetett el. Bornai szövegének többször ismételt „tudományos kártyavár” kifejezése juttatta eszembe a Vanitatum vanitast. Bornai nemcsak dalszöveg író, hanem a Bornai sejtés című esszé szerzője is, tehát feltételezhető róla a Vanitatum vanitas pesszimizmusának mai tudományos alapokon történő költői újra élése egy bolondozás keretei között, ha jól tévedek. Párversként Kölcsey műve a Hymnussal együtt, -keletkezése körülményei szerint együtt átgondolt két műként-a hiten alapuló világ, és a világ materialista értelmezésének alternatíváját adhatja. A Hymnus hite: egy pusztuló kis ország lét igazságába vetett hitének, és az ateista okságnak a szembe állítása, a kor tudományos megismerhetőségének keretei között. A hit ellentéteként az élet realitásainak állati egykedvűséggel történő elfogadása logikai szükségszerűségét mutathatja meg az ellenpélda. Pascal, aki a kombinatorika matematikai alapjait lefektette, fél tréfásan a hit oksági-játékelméleti alapú elfogadását ajánlotta: Mit veszíthet az ember, ha istenhit alapú tévedésben hal meg? Halála után (az öröklétet illetően) semmit. Mit veszít, ha ateistaként téved és kárhozatra jut? Mindent. A matematikus hívő óta Gödel matematikusként bizonyította: Egy algoritmusokon alapuló axióma rendszer vagy teljes, vagy ellentmondás mentes lehet csak. A kettő együtt nem lehetséges a számelmélet törvényeinek betartásával. A materializmus eszerint adhat ellentmondásmentes válaszokat bármire, de ezek a következtetések szükségszerűen legalább egy logikus, elvárható tényezőt nem vesznek figyelembe. A két mű bármennyire is pesszimistának tűnik, végső soron illik hozzájuk az űrstoPPosok számára írt ajánlás: Ne ess kétségbe!