Értelmezés: sokféle lehetséges. Ahány irodalomtudós, annyi olvasat született, és mindig születnek újabb értelmezések.
Az ember tragédiája alapvetően a következő kérdésekkel foglalkozik:
- hogyan határozható meg (meghatározható-e) az ember helye a világban?
- van-e célja az ember életének?
- mi adhat az ember életének értelmet?
- létezik-e szabad akarat, és ha igen, akkor miben áll az ember döntési szabadsága? (szabad akarat vagy determinizmus)
- választhat-e az ember tetteivel bűn és erény között?
- meddig terjed az ember szabadságának határa, és mi az, ami már nem tartozik az ember hatáskörébe?
- halad-e előre az emberiség, van-e fejlődés a történelemben? („Megy-é előbbre majdan fajzatom?”)
- van-e értelme az eszméknek?
- az ember és a tömeg (közönség) viszonya
- férfi-nő kapcsolat
- mi a tudomány szerepe az emberiség életében?
- „Van-é a léleknek halhatatlansága”?
- „Van-é jutalma a nemes kebelnek”?
A mű alábbi olvasata Kant filozófiáját veszi alapul az értelmezéshez. Eszerint Az ember tragédiája fő kérdése erkölcsi természetű, leginkább az ember erkölcsös magatartását és döntési szabadságát firtatja Madách. A gondolati és morális kiindulópont Kant filozófiai rendszerében gyökerezik.
Kant szerint „erkölcsileg szükséges, hogy a legfőbb jót az akarat szabadsága által hozzuk létre”, azonban „e világon nem várható az erkölcsi törvény legpontosabb betartása nyomán az erénynek és boldogságnak semmiféle olyan szükséges összekapcsolódása, amely elégséges volna a legfőbb jóhoz.”
A kanti erkölcsfilozófia gondolatait „ráolvasva” Madách művére lényegében a következőt kapjuk. Ádám a tudás almájának elfogyasztása után tapasztalást szerez a világról, legfőképpen az emberi társadalomról Ennek alapján a következő gyakorlati következtetéseket vonja le:
- az egyetlen lehetséges és értelmes magatartás a szakadatlan küzdés.
- a küzdés ugyan az egyetlen etikus létforma, de nem vonja szükségszerűen maga után jutalmát, a boldogságot.
Miután végigálmodja a történelmet, Ádám már tudja, amit tudni lehet, de végső kérdéseire nem talált választ. Nem kap bizonyosságot, nem adatik meg neki a tudás, így kétségbeesésében visszatalál a hithez. Kanttal szólva: „Ahol a tudás véget ér, ott kezdődik a hit.”
Kant filozófiai rendszeréhez hasonlóan Madách is két szférára osztja a világot:
- egy számunkra való (immanens) szféra – a tudás által hozzáférhető, az ember számára megismerhető világ
- egy magában való (transzcendens) szféra – csak a hit által hozzáférhető, a megismerésünktől független világ (nem tudjuk, milyen, ezért itt a tudás véget ér és átadja helyét a hitnek)
Ádám tragédiája, hogy legfontosabb kérdései nem a tudás, hanem a hit szférájába tartoznak, így nem kap rájuk választ. Be kell látnia, hogy ezek a kérdések nem tartoznak a hatáskörébe. Kérdései nagyjából megegyeznek a Kant által tárgyalt három alapvető kérdéssel: Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek?
Ádám három fő kérdése:
- „E szűkhatáru lét-e mindenem” – a mulandóságra kérdez rá. Az egyes ember élete véges, és a halál felől visszatekintve megkérdőjeleződik a tevékeny, küzdelmekkel teli élet értelme.
- „Megy-é előbbre majdan fajzatom, / Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen” – a történelmi fejlődésre kérdez rá. Az emberiség története a haladás, fejlődés vagy a ciklikusság, körforgás elvét követi-e. Azaz képes-e az ember az isteni teremtéshez mérhető tökéletesség (egészelvűség) megközelítésére a földön, a történelem során?
- „Van-é jutalma a nemes kebelnek, / Melyet kigúnyol vérhullásaért / A kislelkű tömeg” – az egyén és a közösség viszonyára kérdez rá. Ezt a kérdést Ádám az athéni és párizsi szín tapasztalatai alapján fogalmazza meg. A kérdés arra vonatkozik, hogy a történelem alakításában mi az egyén és mi a tömeg szerepe. Az egyén a kor szavát meghallva megfogalmazza az eszmét, a tömeg pedig megvalósítja azt, de ezzel el is rontja, el is korcsosítja.
E három kérdés közül az első kettőre Ádám nem kap választ. Az Úr szempontjából ugyanis célravezetőbb, ha nem válaszol Ádámnak, mert ezzel a termékeny bizonytalanság állapotába helyezi az embert.
Bármit felelne, válaszával ártana az embernek, mert az ember a bizonyosság, a tudás birtokában lemondana a küzdésről:
- ha az ember biztos abban, hogy léte véges, ennélfogva céltalan, és a történelemben nincs fejlődés, akkor úgy fogja gondolni, hogy a küzdelem hiábavaló (mert úgyse érheti el a célját)
- ha az ember biztos abban, hogy halála után elnyeri az öröklétet, és a történelemben van fejlődés, akkor úgy fogja gondolni, hogy a küzdelem felesleges (mert anélkül is eléri a célját)
Egyik sem jó. Jobb, ha az ember nem tud biztosat, mert akkor megtesz minden tőle telhetőt és reménykedik a legjobbakban. Ezért az Úr mindössze a küzdésre és a bizakodásra szólítja fel az embert. (A biztos tudás helyett a hit és a remény lehetőségét adja meg neki.)
Csakhogy addig a felismerésig, hogy az élet lényege a küzdés, Ádám egyedül is eljutott az űrjelenet végén: „A célt, tudom, még százszor el nem érem. / Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is? / A cél megszűnte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” Ez a belátás összecseng Kant erkölcstanával (küzdés, cél, morál).
Kant szerint ugyanis az élet értelme a tiszta, önérdektől mentes, kötelességtudat által vezérelt cselekvés. A kötelességtudat által irányított erkölcsiséget nevezi Kant kategorikus imperatívusznak. Ennek az erkölcsnek a törvénye, a jó eredendően él az emberben Kant szerint.
Ádám harmadik kérdését, amely az egyén és a közösség viszonyára vonatkozik, az angyalok kara megválaszolja: „Tégy bátran hát, és ne bándd, ha / A tömeg hálátlan is lesz, / Mert ne azt tekintse célúl, / Önbecsét csak, ki nagyot tesz / Szégyenelve tenni másképp; / És e szégyen öntudatja / A hitványat földre szegzi, / A dicsőet felragadja –”).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
