Jellemek, szereplők: nem valódi, hús-vér emberek, nincs konkrét jellemük, egyéniségük, bármilyen alakot ölthetnek. Ennek oka, hogy a dráma világa stilizált, szinte rítusszerű. Az eszmei-filozófiai meghatározottság miatt nincs a szereplőknek drámai értelemben vett jellemük, inkább allegorikus figurák, egy-egy eszme megtestesítői (az Úr: főjó, Lucifer: tagadás, Ádám: küzdés, Éva: szeretet).
Madách az első emberpár, Ádám és Éva alakját lépteti fel különféle szerepekben az emberi történelem színpadára. Ádám és Éva együtt, mint első emberpár, magának az Embernek az ősképei, archetípusok.
A mű szereplőit a normaadó vagy normakövető szinthez való tartozásuk és egymáshoz való viszonyuk mentén lehet értelmezni.
- normaadó szféra (égi, transzcendens szint): Úr, angyalok kara, főangyalok, Lucifer – hit és kételkedés (tudás), valamint az erkölcsi döntés két elve, a jó és a rossz egyaránt jelen van ezen a szinten.
- normakövető szféra (földi, emberi szint): Ádám, Éva.
Úr: erő és jóság jellemzi. Célja: az ember teremtése saját képére. Fentről harmóniát lát a teremtett világban, elégedett a művével, sőt, kissé „mesteremberes önelégültséggel” tekint végig alkotásán. Legelső szavai Madách deista felfogásáról vallanak: „A gép forog, az alkotó pihen.”
Alap: a hit – az Úr gondolkodása Luciferrel ellentétben nem a szkepszisből, hanem a hitből indul ki („S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd / Szüntelenül, mely visszaint s emel.”)
Az álomszínekben az Úr nincs jelen, csak Éva homályos paradicsomi emlékei jelzik jelenlétét, valamint a nő szerepéhez tartozó fényszimbolika (pl. a londoni szín végén a glória).
Az Úr alakját az angyalok karának és a három főangyalnak a megszólalásai alapján lehet értelmezni (1. szín, 15. szín). Az 1. színben az angyalok kara a teremtést szóbeli (nyelvi) aktusnak nevezi („egy szavával híva létre mindent”). Ez azt jelenti, hogy a teremtés nem más, mint a szellem anyaggá formálása, az eszme megtestesülése.
Ennek alapján az Úr maga a teljesség: egy önmagában is meghatározható eszmei képlet, amelyben az ellentétek kiegyenlítik egymást és feloldódnak egy magasabb harmónia jegyében. Az Úr alakjában az erények megtartják érvényüket, a gyarlóságok pedig ellentétükbe fordulnak.
Az 1. színben betétként helyet kapó „színjáték” (játék a játékban) egy előadott jelenet, amelyben az angyalok a teremtést játsszák újra az „avatási ünnepség” részeként. Ez az élőkép lehetővé teszi az angyalok Urat dicsőítő szavainak egy parodisztikus-ironikus értelmezését is, amit Lucifer ki is használ. Lucifer az élőkép bemutatását „méltatlan játéknak” nevezi, ez rávilágít a betét parodisztikus jellegére.
Az angyalok által bemutatott élőkép eleve csökkent értékű a teremtett világhoz és a Teremtőhöz képest. Azt jelzi, hogy az emberi gondolat nem ér fel az abszolútumhoz, a teljességhez. Az ember alkotta fikció, képzeleti kép szükségképpen csak paródia lehet, mivel az eredeti teljesség és nagyság megragadhatatlan.
A 15. színben az Úr dicsőségesen visszatér és kijelöli az ember illetőségi körét a tudás és a hit vonatkozásában. Ugyanakkor az ember által kiküzdött tudás miatt sem az Úr, sem Ádám nem térhetnek már vissza eredeti kapcsolatukhoz (Isten és Ember eredeti viszonya nem helyreállítható).
Lucifer: a lázadó főangyal, aki az örök kételkedő – alakját Madách sokak szerint barátjáról, Szontágh Pálról mintázta. Lucifer latin nevének jelentése: „fényt hozó”. Míg a többi főangyal (Gábor, Mihály, Rafael) dicséri az Urat, ő nem dicséri a teremtett világot és szembeszáll az Úrral.
Lucifer kétségbe vonja az egész teremtés értelmét, az Úrral való vitájában a cél és az értelem, valamint a változás hiányát kifogásolja a teremtett világban. Lázadása miatt az Úr elűzi őt a mennyből, így lesz belőle „bukott angyal”, „ördög”.
Elismerve követelésének jogosságát az Édenben két megátkozott fát, a tudás és a halhatatlanság fáját átengedi az Úr Lucifernek, aki dacosan, öntudatosan vágja a szemébe: „Fukar kezekkel mérsz, de ’hisz nagy úr vagy – / S egy talpalatnyi föld elég nekem. / Hol a tagadás lábát megveti, / Világodat meg fogja dönteni.”.
Lucifer a hittel szemben a tudás elvét hirdeti, amit hősiességnek tekint („Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben; Nemes, de terhes önlábunkon állni”). A gondolkodó kételyből (szkepszisből) indul ki ellentétben az Úrral, aki a hitből indul ki.
Az égi szférából csak Lucifer szerepel az álomszínekben.
Jellemzői:
- nem ősgonosz, de halhatatlan
- örök lázadó, megőrzi dacos és büszke különállását
- nagy igazságokat mond ki, hamis illúziókat leplez le, éles elméjű kritikus
- dialektikus figura, az „egészet” látja, mert minden helyzetet több oldalról néz. Kimondja a hiányt.
- a hideg értelem megtestesítője, tárgyilagos, az „érző szívvel” szemben a rideg tudományt képviseli
- a kételyt állítja szembe Ádám újra meg újra fellobbanó hitével, hinni akarásával
- bírálata romboló szándékú, örökös tagadásával mégis újabb küzdelmekre sarkallja Ádámot
- végzete a szüntelen bukás („az végzetem, hogy harcaimban bukjam szüntelen”), de ennek tudatában is vállalja a lázadást és mindig újra kezdi harcát.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
