Szereplők, jellemek:
Simon Péter (a kisfiú): a regény főhőse, aki a közvetlen jelen eseményeit meséli el, pl. hogyan játszik a szomszéd gyerekekkel (Gáborral és testvérével, Évával) a kertben. Elmondja a nagyapa, az apa, a nagymama és Frigyes bácsi vitáit, a halvacsora jelenetét, a rádióműsort.
A történet elején még érezni valamit az otthon védettségéből, a szeretet és összetartozás néhány bensőségesen szép pillanatát is megélhetjük, de nem ez adja a regény fő jellegét. Sőt, mintha csak azért élné meg a kisfiú, hogy utána még fájóbb legyen a hiány, a magány érzése.
Anyját nem ismeri, apját ritkán látja, s akkor se jut közel hozzá. Identifikációs mintákat keres, pajtásaival minden szerepet eljátszanak: anyáét, apáét, gyerekét váltogatva. De ő már nem szeret igazán gyerekszerepet játszani.
Szeretetre sóvárog, anyára, ám fel is akar nőni, azonosulni az apaszereppel. Olyan szeretne lenni, mint a nagyapja, vagy olyan, mint az apja. Arra gondol, hogy ha az apja nem olyan lett, mint a nagyapja, akkor ő sem lesz olyan, mint az apja.
Énjeit, nemét, születését váltogatja vágyfantáziáiban, bármikor átváltozhat bármivé és bárkivé: apjává, nagyapjává, nővé, Gáborrá, siklóvá. Test- és énhatárai kialakulatlanok. Amikor szeret, nem tudja, hogy a másik homlokát érzi-e vagy a saját tenyerét. Amikor gyűlöl, nem tudja, saját vérét folyatta-e ki vagy a siklóét.
A nőkről való ismereteit Éva anyjának meztelen átvonulása a szobán és a nagymama jelentik – mintegy a halott anyát helyettesítendő. A nagyapa szavaiból, a halszagú lány történetéből és más utalásokból hallhat a szerelemről.
Fogékony mindenre, de passzivitásra van kárhoztatva. Segítséget a maga közegéből nem kaphat, a felnőttek pedig élik a maguk életét, abba ő nem avatkozhat.
Amit megél, az több, mint félelmes. Szétesik körülötte a világ. Látnia kell a nagyszülők és az apa szakítását, ami a nagyapát megöli. Őt halálában a nagymama is követi, s a kisfiú a halottal összezárva napokig bolyong az üres lakásban.
Aztán idegenek jönnek érte s intézetbe viszik, ahol társaival, köztük a koncepciós per vádlottjának vagy tanújának fiaival a szülők tévedéseiért vezekelnek, egy jót és rosszat végképp nem ismerő önkényben, kiszámíthatatlan rendben.
De van a regénynek egy másik rétege is, amely a múltbeli események, a mítoszok, a népmesék világa, ezek a felnőtt szereplőkhöz kapcsolódnak, ők adják át a kisfiúnak. (A szereplők lényegében mind mondanak meséket.)
Simon Péter tehát nemcsak elbeszélője a kisregénynek, hanem a történetek kiválasztott meghallója, folyamatos hallgatója is. Erre a neve is utal: a Simon név egy héber szóból származik, ami azt jelenti: „hallgatni valakire, meghallani, megszólítottnak lenni”.
A teológia szerint az Ószövetség a hallás, az Újszövetség a látás ideje. Ami hallható a világból, azt Simon Péter a regény végéig meghallja, viszont folyamatos nem-látás jellemzi.
Élete fontos pillanataiban nem lát: a nagypapa azt mondja neki: „ne nézd az arcom”, a nagymama sohasem engedi a villanyt felkapcsolni, sötétben fekszenek. A nevelőintézetben aztán a látás lesz a fontosabb: mivel ott mindig csend van, a világnak vizuális szerepe lesz, amit jól kifejez a fekete-fehér kockás padló képe (amely a sakktábla színeit is eszünkbe juttatja).
Simon Péter tapasztalataiban, konkrét élményeiben egy korszak jellemző magatartásformái körvonalazódnak. Ezeket a viselkedésmodelleket a környezetében élő felnőttek képviselik.
nagyapa: nem hithű zsidó, a felesége keresztény asszony. Azt gondolja, Jézus a megoldás, de nem kapja meg azt a jelet, amire vár. Azt reméli, az unokája majd megkapja, de ebben a számára legfontosabb dologban nem lehet biztos.
A nagyapa mindent eleve elrendezettnek tart, a megváltás lehetőségét keresi. Családi mitológiát épít fel a családi hagyományokból, hosszú fejezeteken át meséli unokájának a család történetét.
Teljesen elrugaszkodik a valóságtól, számára maga a mítosz a valóság. Elmondja, hogy már háromszor meg kellett volna halnia, de Isten megmentette az életét. Azért maradt életben, hogy elmondhassa ezt a történetet. Nem ő volt a fontos, hanem a történet.
Bármi történhet a világban, a nagyapa abból csak győztesen kerülhet ki, mert belefoglalja saját paradigmájába. Hisz benne, hogy mindennek, ami történik, megvan az oka, ha nem is látjuk az okát. Még a halála sem bukás, mert a saját halálát is beleépíti a paradigmájába. Aki elfogadja a történet hitelét, annak a számára a világ a történet szerint működik.
apa: ellentétben a nagyapával, az apa gyakorlatias gondolkodású. Mindig az adott mindennapi szituáció viszonyaiban gondolkodik, mindent a konkrét lehetőségeknek rendel alá.
Az apa a cselekvésnek és a feltétlen szolgálatnak kötelezi el magát. S mivel a szolgálat érdekében neki minden csak eszköz, élete kiüresedik és emberellenessé válik. Jellemző, hogy csak egyetlen mesét tud, a katonacsizmákról szólót, és azt is úgy kell a kisfiúnak kikényszerítenie belőle.
Az apa történelmi szükségszerűségnek tudja, ami vele történt, ezért ávós tiszt lesz. Nincs a világban semmi, ami visszatarthatná őt a gonoszságtól, a hamis tanúzástól.
Azért tesz hamis vallomást, hogy elősegítse a politikai vezetés törvénysértő terveinek sikerét. Ezzel tönkreteszi önmagát és érte aggódó apját, aki a rádión keresztül hallja fia tanúvallomását. Tulajdonképpen apagyilkosságot követ el.
nagymama: katolikus, ezért a keresztény folklórból mesél történeteket unokájának. A mesékkel azt sugallja az unokájának, hogy legyen realista. Higgyen a legendákban (művészetek, mesék), és tartsa be az erkölcsi parancsolatokat, de csak a lehetőségek határain belül. Vagyis számára a morál csak külső törvény, amit a realitás engedte korlátok között lehet csak érvényesíteni.
Tanítása kevés a gyermeknek. A nagymama arra ösztönzi a kisfiút, hogy csak olyan mélységig merüljön el a történetekben, hogy a hétköznapjait ne borítsa fel. (Ami nem veled történt, az nem vonatkozik rád.)
Az író finoman jelzi ennek az attitűdnek a gyengeségét (pl. amikor a nagymama sorban álláskor tülekedik, ravaszkodik). De ingatagságát, a szellemi-lelki tartás hiányát az mutatja leginkább, hogy a férje halála után feladja az életet, és ezzel végképp árvaságra juttatja az unokáját.
Frigyes bácsi: kontemplatív szemlélet jellemzi. Ő az, aki a bizonyosságtól fűtött emberek közt egyedül képes a kételkedésre. „Nem tudom, létezik-e valami, amiről mi emberek komolyan beszélhetünk?” – mondja.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
