A gyermeki egyidejűségen belül világosan szembeállítódik a hazugság, üresség mesevilága, az apa félbehagyott, értelmetlen meséje a nagyapa telt, jelentéses, sőt túltelített meséivel.
Azonban mindaz, ami a külvilágban történik, kritizálja mindazt, amit a nagyapától hallunk. Ezt jelzi az is, hogy az egyes történetmondók között szellemi, érzékelésbeli, nyelvi határok húzódnak, a mesenyelvek szembekerülnek egymással, vitatják egymást. Ugyanígy a két „fő” idő, a családtörténet ideje és a gyerek jelenének mindig éppen adott ideje is vitatja egymást és szembekerül egymással.
Ezáltal az elbeszélők és elbeszéltek is bizonytalanná válnak. Ez a bizonytalanság olykor lehetetlenné teszi az auktoritás egyértelmű megállapítását. Valójában a kisregény szerzői a mindenkori nagyapák, és azok a mindenkori unokák, akikhez beszélnek, illetve az előbbiekkel szemben álló, őket nem értő mindenkori apák, akik a mindenkori fiaikhoz ellen-tudást közvetítő ellen-mesékkel beszélnek, s akik ezeket a történeteket saját, hozzájuk hasonló nagyapáiktól, az „ellen-nagyapáktól” hallották.
A szerzők tehát anonimmá válnak a körkörös, ismétlődő hagyományátadásban. A hét kör, a fa évgyűrűi, a pókháló és a csigaház motívuma is ezt a ciklikusságot érzékelteti spirális szerkezete révén.
Egy dialektikus világszemlélet nyilvánul meg abban, hogy egy generáció mindig kiesik. Az apa nem tud véget vetni a történetnek; csak azzal vethetne véget neki, ha nem születne gyermeke.
A regényben egy nevelődési folyamat is zajlik. Mindenki neveli a kisgyereket, csak más módon: a zsidó nagyapa a zsidó folklórt meséli neki, a keresztény nagymama a keresztény folklórt, s ő azért kapja meg egyszerre a kettőt, hogy dönthessen. Az apától a döntés kikapcsolását kapja.
Az a kérdés, hogy dönt majd Simon Péter, belépve a történetbe. A történet végén magára maradva az intézetben elérkezik számára az a próbatétel, amelyre a nagyapa folyamatosan fölkészítette. Az a kérdés, hogy a sokféle tanítással, amit kapott, sikerült-e őt felvértezni erre.
A regény nem ad választ, a kisfiú sorsa megoldatlan marad. Nem tudjuk, elpusztul-e vagy talpon marad és utat nyit valamerre maga előtt.
Mégis az a mód, ahogy a szigorú katonai fegyelemben tartott intézetben önmagát keresi, arra utal, hogy elutasítani készül mind a praxis nélküli morált, mind a morál nélküli praxist. Valódi emberi kapcsolatokra vágyik, ismerni szeretné valóságos helyzetét, képesnek érzi magát arra, hogy elutasítsa a rossz megoldásokat.
Az új rend két pólusát Merényi, akinek neve Ottlik Géza Iskola a határon című regényéből kerülhetett ide, és Simon Péter másik barátja, Angyal képviseli. Ezekben a kapcsolatokban már nincs morál és szellemiség.
A regény záróképe, a nevelőintézet rideg és embertelen dresszúrája ellen lázadó „párnacsata” azt tanúsítja, hogy a korszak véres és hazug világát csak a személyiség identitását és autonómiáját helyreállító forradalom képes leküzdeni.
Simon Péter a világgal szemben, de annak tudatában megnevezi, felépíti önmagát, amikor kimondja a regény legutolsó szavát, amellyel több ezer év üldöztetésére és a jelen világ üldözéseire is nemet mond.
Üzenet: a jelen megismeréséhez a jelennek a múlt kérdéseire adott válaszában kell keresni a fogódzót.
Jelentősége: Nádas Péter ezzel a művel emelkedett nemzedéke legjobbjai közé.
***
Felhasznált irodalom:
Pályi András: A családregény megírhatatlansága. Nádas Péter: Egy családregény vége, Kortárs 1979/2.
Pomogáts Béla: Mítosz és történelem, Alföld, 2000/5.
Varga Lajos Márton: Nádas Péter: Egy családregény vége, Tiszatáj, 1977/7.
B. Gáspár Judit: „…Paradoxon vagy önmagad szemében”, Mozgó Világ, 1983/11.
Nádas Péter életrajza (Petőfi Irodalmi Múzeum)
