A következő strófából kiderül, hogy a búzavetésen túl nádasok vannak, amelyek nem látszanak ide, ahonnan a tájat nézzük, de amelyekből a vadludak ide járnak az esti szürkületben:
Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.
Figyeljük meg, hogy a tájleírás legapróbb részlete is tele van mozgással, dinamizmussal! A róna „mosolyog”, a gémeskút „vár”, a búza „ringatózik”, még az egyébként mozdulatlan nád is „meglebben” a széltől.
Ezek mind megszemélyesítések (a költő ugyanis emberi tulajdonságokkal vagy emberre jellemző cselekvésekkel ruházza fel a természeti jelenségeket).
A 7. versszakban Petőfi megsejteti velünk a nádas jelenlétét, és a vadludakat olykor láthatjuk is, ha egy-egy neszre ijedten felrepülnek. Jól kellett ismernie, alaposan meg kellett figyelnie a tájat ahhoz, hogy ennyire otthonosan le tudja írni a meglebbenő nádszálat vagy a vadludak ijedt felrebbenését.
Pontosan tudja azt is, hogy a dőlt kéményű pusztai csárda szomjas betyároknak nyújt enyhülést:
A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
Tehát a nádasokon túl elterülő pusztán (pontos iránymeghatározás nincsen) áll magányosan egy dőlt kéményű csárda, és a költő még azt is tudja, hogy a kecskeméti vásárra igyekvő betyárok szoktak betérni ide. A csárda egyetlen helymeghatározása tehát az, hogy útba esik Kecskemét felé menet.
A csárda környékét feltűnő részletességgel megrajzolja Petőfi, két külön strófát szentelve neki:
A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.
A csárda környéke tehát egy elhagyatott, emberektől nem háborgatott kis zugoly, ahol a vércse is nyugodtan fészket mer rakni, nem kell attól tartania, hogy gyermekek lopják el a tojásait. (Itt végre található egy alliterációval nyomatékosított hangutánzó szópár: „visító vércse”.)
Most már a legapróbb részletekig hatol el a költő tekintete: csupa olyan apróságot figyel meg Petőfi, ami addig nem mozgatta meg a költők fantáziáját, és mindenről dédelgető szeretettel beszél.
Például a homokban tenyésző, jellegtelen külsejű királydinnye olyan gyomnövény, amelynek tüskés termése van, s fájdalmas szúrásaival teszi magát emlékezetessé azok számára, akik szeretnek mezítláb járni. Ez a növény tényleg minden, csak nem poétikus, különösen amikor kiszáradás előtt áll, és csenevész (márpedig a megfigyelésünk időpontjában meleg van, erősen tűz a nap).
Említettem, hogy a költő előbb teljességében ragadta meg, aztán részekre bontotta a perspektívát. Most egyre jobban „ráközelít” a megmutatni kívánt dologra (mint amikor a fényképezőgép „zoom” funkciójával „behozunk” egy tárgyat vagy témát).
Itt, a 9-10. strófában már-már mikroszkopikusan aprólékos megfigyeléseket tesz, elképzelhetetlen mértékben leszűkítve a teret a mind apróbb méretek felé. Egyre kisebbre zsugorodik a perspektíva, míg végül egy apró ponttá válva egészen a földhöz tapad.
Az egyre kisebbé válásra a nyárfaerdő „törpe” jelzője is figyelmeztet, a „királydinnyés homok” említése pedig végképp a földre irányítja a tekintetünket.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!
Nagyon gratulálok hozzád