A 3. strófa csendes, nyugodt, hanghatások nélküli (illetve csupán a kolomp halk hangját közvetítő) képei után a 4. strófa dinamizmust, erőteljes hangokat, lendületet hoz. A vágtató méneseket megmutató szakasz a vers legszilajabb, legmozgalmasabb része. A dinamizmust a soráthajlások is elősegítik:
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
Az előzővel ellentétben ez a strófa tagolt, rövid egységekből áll, és sok benne az ige, illetve az igei származékszó, összesen 7 db-ot találunk: nyargal, fut, zúg, dobog, kurjant, hallik (= hallatszik), pattog. Petőfi itt is hangutánzó szavakkal idézi fel a szép testű állatok friss, gyors mozgását.
A ménes ugyanúgy gyűjtőfogalom, mint a gulya: sok ló csoportját jelenti, és ez a szó is többes számban szerepel, azaz sok ménes, sok csapat ló nyargalászik a síkság legkülönbözőbb részein.
Látni nem látjuk a lovakat (ahhoz túl messze vannak), de halljuk körmeik, azaz patájuk dobogását, a csikósok kurjantásait és az ostor pattogását. Ezek nagyon tipikus hangok, nagyon jellemzőek az alföldi tájra. A ménesek futásának hangját a szél hozza el hozzánk.
A „hangos” strófa után újra „csendes” strófa következik: a 6. versszak a tanyavilágot mutatja be, s hangbenyomások helyett egy zöld (még éretlen) búzatábla látványa tárul elénk a maga eleven színeivel:
A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
A tanyák világa belátható terület, amelyet smaragdzöld színű búzavetés zár körül („koszorúz”). Ebben a versszakban változik a látószög: a költő lejjebb ereszkedve megérkezik, ha nem is egészen a földre, de a föld közelébe.
A tanyák is többes számban szerepelnek még, ami arra utal, hogy felülről látjuk őket, többet egyszerre, mégis jól érzékelhető a közelítés, ill. a térbeli párhuzamosság megjelenése. Ezt a látványt már egyetlen tanyacsoportként is felfoghatjuk (nem vagyunk már olyan magasan, hogy a Kiskunság minden tanyáját egyszerre láthassuk).
Figyeljük meg, Petőfi milyen kifejezéseket használ a búzatábla leírására! Említettem, hogy a költő tájélménye szeretettől áthatott tájélmény: az alföld iránti szeretete – bár konkrétan csak a vers elején és végén vall róla – az egész versből érződik. Az olyan szavakból ugyanis, mint a „ringatózik”, a „lágy öle” vagy a „vígan” kellemes jóérzés árad, ami közvetve erről a szeretetről vall.
Nem vad szél fúj az ábrázolt tájon, hanem kedves szellő, amelynek lágy öle van, mint egy édesanyának. A búzaszálak is harmonikus, szép mozgással ringatóznak e lágy szellő fuvallatára, s a kép által felidézett mozgásélmény kellemességét fokozza az „l” hangok dallama, lágysága. A búzaszálak vígan koszorúzzák a környéket, ami kedélyes, jó hangulatot ébreszt.
De a versben megjelenő színélmény, a smaragdzöld szín is üde és vidám. Jelzője, az „eleven” arra utal, hogy harsogóan, biztatóan zöld ez a szín.
Érdemes elidőzni a „koszorúzza” felett is, amely szinte homéroszi derűt közvetítő szó. A versben „körbefogja”, „körbeveszi” jelentésben szerepel, de ebbe a jelentésbe belejátszik a „díszíti”, „ékíti” jelentés is. Koszorúzni, koszorúval ékesíteni érdemei elismeréseként, megbecsülésünk jeléül szoktunk valakit, amikor az illetőt ünnepljük (pl. a legjelesebb költők babérkoszorút kaptak, ilyen „koszorús költő” volt pl. Petrarca).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!
Nagyon gratulálok hozzád