A 2. strófa úgy ért véget, hogy a költő lelke sasként kiszabadult börtönéből. Most a 3. versszakban ez a lélek felrepül a felhők közelébe, ahonnan egyetlen pillantással belátja a Duna-Tisza közét:
Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
Először tehát Petőfi egy minden részletet magába foglaló összképet ad nekünk az alföldről, amit felülről látunk. A teljes rónát mutatja meg, s ezzel a gesztussal mintegy magához öleli a tájat.
A 3. sorban megszemélyesítést találunk: az alföld mosolyogva néz vissza a sasként föléje emelkedő költőre. Itt már nem csupán egy síkság látványát jeleníti meg a vers, hanem egy mosolygó, derűs arcot képzelünk el a róna közepébe.
A rónának tehát emberarca van, de miért mosolyogva néz a róna? Petőfi talán belső jóérzését, örömét, áradó szeretetét vetíti ki a tájra, de az is lehet, hogy verőfényes nyári nap van, s ez a mosolygás a derűs napsütést érzékelteti. Esetleg kifejezheti azt, hogy a költőnek a táj iránti vonzalma kölcsönös: a róna, amely szülőföldje Petőfinek, szeretettel, szelíden mosolyog rá, mint egy anya a gyermekére.
A 3. strófában tehát egy átfogó képet látunk, amelyet a 4. versszakban kezd a költő elemeire szedni. Itt kezdődik az a mesteri perspektívakezelés, amit Petőfi méltatói ki szoktak emelni. (Ilyet nem találni azoknál a külföldi szerzőknél – Byronnál, Burnsnél és Lenaunál – akiktől a kutatók szerint Petőfi „tanulhatott” tájleírást készíteni.)
A teljes perspektíva részekre bontását a költő kétféle technikával oldja meg.
- Az egyikben nem érzékeltet határozott térviszonyokat: a 4-5. strófában még mindig a magasból tekint alá, bár már nem a felhők közül, hanem egy kicsit lejjebb ereszkedve, így valamivel kisebb területet lát be (konkrétan a Kiskunság vidékére fókuszál). Ebből a távolságból, fölülről szemléli meg a gulyákat és méneseket.
- A másik technikát a 6-8. strófában alkalmazza: itt már határozott térviszonyok vannak, a tanya körül van a búzatábla, annak szomszédságában a nádasok, a nádason túl a pusztaság a csárdával. Mindezt már a földön álló ember szemmagasságából látjuk (vagy ha nem is vagyunk egészen lent a földön, de nagyon közel a talajhoz, és a 8. strófában teljesen le is érünk a talajra).
Akkor most nézzük a 4. strófát, amelyben elkezdődik a perspektívával való játék!
Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.
Tehát a nagy távlatot, amelyből eddig az alföldet láttuk, a költő összébb húzza, és most a Kiskunság vidékére koncentrálunk, ahol gulyákat, azaz szarvasmarhákból álló csordákat látunk.
A gulya már eleve egy nagyobb egység, hiszen sok állatból áll, de Petőfi még ezt a nagy egységet is megsokszorozza azzal, hogy „száz kövér gulyáról” beszél. A „száz” természetesen nem határozott számnévként szerepel, tehát nem úgy kell érteni, hogy pontosan száz gulya volt. Itt a száz azt jelenti: megszámlálhatatlanul sok. Hogy pontosan mennyi, azt persze nem tudjuk, de nem is fontos.
Vagyis egy nagy kiterjedésű síkságon elszórtan, sok-sok nagy csoportban legelnek ezek a csendes, lassan mozgó állatok. A „kövér” jelző kifejezi teltségüket, jóltápláltságukat, de nemcsak ez a szó fejezi ki: a teltség, gazdagság érzetét kelti a strófa mondatszerkesztése is (két gazdagon bővített, főleg jelzőkkel ellátott egyszerű tagmondatból áll a versszak).
Egy-egy legelőterület egy-egy gémeskút környékén van, amelynél a gulyások délben („deleléskor”) megitatják állataikat. A gémes kút tehát amolyan középpontja, gyűjtőhelye a nagy területen legelő gulyának.
A gémeskútnak hosszú gémnyakhoz (egy hosszú nyakú madár a gém) hasonló hosszú rúdja van, amelynek egyik végére a vödröt akasztják, míg a másik végén levő ellensúly, nehezék segíti a víz felhúzását a kútból. A felhúzott vizet a vályúba öntik, amely nagyon hosszú itató, mert sok állatnak kell odaférnie hozzá.
A délibáb poétikus, kedves szó, amelynek szintén az a szerepe, hogy távlatot adjon: az előző strófa még madártávlatból nyújtott teljes perspektívát a Duna-Tisza közéről, ez a távlat most valamennyit szűkült, de a száz kövér gulya azért mind a délibábos ég alatt legelészik.
Figyeljük meg, hogy a strófa milyen csendes, nyugodt érzetet kelt az olvasóban! Ennek magyarázata egyrészt az, hogy csak két ige található a négy verssorban (az igék tennék mozgalmassá), másrészt sok a mély magánhangzó, ami zeneileg a gulyára jellemző lassú, kényelmes mozgást adja vissza.
A kolomp afféle csengő, amit a marha nyakába kötnek, és az állat mozgására szólal meg. A „kolompol” egy hangutánzó ige, amely a sok „o” magánhangzóval mintegy megadja a mozgás lassú, kényelmes, ráérős tempóját.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!
Nagyon gratulálok hozzád