A romantikus tájeszmény vs Petőfi tájideálja
A 18-19. század fordulóján születő romantika fontosnak tartotta az embert körülvevő tájat. A korábbi pásztori költészet lágy, szelíd lankákból és völgyekből álló, idillikus vidékével szemben a vad, ember által ritkán látogatott tájat kedvelte.
A romantikus táj teli van zord sziklákkal, szakadékokkal, barlangokkal, rohanó patakokkal, vízmosásokkal és évszázados fákkal. Az ilyen táj illik a társadalomtól megcsömörlött ember komor lelkiállapotához, ez a táj méltó a nagy érzelmekhez.
A táj és a lelkiállapot összhangja nem véletlen: a szerelmében csalódott, az emberek kicsinyességét meggyűlölő, kiábrándult, vigaszra, magányra és emelkedett érzésekre vágyó egyén tudatosan keresett olyan környezetet, amely saját lelkivilágát tükrözte. „A magas hegyek nekem érzelmek!” – jelentette ki Lord Byron, Burns pedig, a „skótok Petőfije”, a skóciai Felföldet magasztalta.
Az 1840-es években már hazánkban is hagyományosnak számított a romantikus természetábrázolás. Romantikus tájat a korszak magyar költői is gyakran ábrázoltak, sőt, maga Petőfi is megtette ezt költészete korai szakaszában. Erről olyan versek tanúskodnak mint pl. A bujdosó vagy az Erdei lak.
Ugyanakkor Petőfi mindig is érezte, hogy az ő lelkivilágát egy másfajta táj fejezi ki jobban. Mint tudjuk, nem a hegyvidéken nőtt fel, a romantika által kedvelt tájhoz nem fűzték személyes élmények. Ő a magyar alföldön érezte magát otthon, amelynek végtelen síkságain domb vagy magaslat is alig van.
A költő saját környezetében akarta meglátni a szépet, amelyet ismert és szeretett. Ebben nem ő volt az első: voltak elődei.
A Petőfi előtti alföldábrázolás irodalmunkban
Először is azt kell megértenünk, milyen volt az alföld mint táj megítélése abban a korban. Mint említettem, az alföldről elég keveset írtak Petőfi előtt. Már Vachot Imre is felfigyelt arra, hogy a Tisza környékén és az Alföldön élő költőink kevésbé méltatják verseikben szülőföldjük szépségeit, mint a dunántúli, a felföldi, a hegyvidéki vagy az erdélyi költők.
Való igaz, hogy az alföld finoman szólva „alulreprezentált” volt irodalmunkban, költői ábrázolása szegényes volt Petőfi előtt. Ennek azonban nem az volt az oka, hogy az alföldi költők érzéketlenek lettek volna szülőföldjük szépsége iránt, hanem a közönség érdektelensége, közönye okozta a problémát.
Míg a dunántúli Berzsenyi Dániel tájélménye irodalmi közkincsünkké vált, addig Bessenyei, Csokonai, Fazekas Mihály hiába írtak néhány alföld-verset, ezeket a költeményeket csönd övezte. A 18. század végén és a 19. század elején egyszerűen nem érdekelte az embereket az alföld, közömbösen hagyta őket a téma.
Ennek oka az, hogy a közvélemény szemében az alföld mint tájtípus egyszerűen unalmas volt. Még Vörösmarty Mihály is, aki Délsziget című művében egy tündérien szép síkságot ábrázolt, a valóságban unottan fordult el az alföld látványától.
Az ő romantikus képzelete nem talált benne semmi inspirálót. Egy alföldi utazásáról így nyilatkozott Bajzának írt levelében 1834-ben: „A vidékről nem írhatok, mert az széle táját kivéve… róna és egyenlő mint az unalom…” Vörösmarty és általában a romantikus költők a hegyvidékért lelkesedtek, különösen a hegycsúcsok láncolatáért és a hegycsúcsra épült váromladékokért.
A romantika tehát a hegyvidékeket csodálta, de idővel azért növekedni kezdett az alföld tekintélye is. A hazánkba látogató külföldi utazók ugyanis egzotikusnak és romantikusnak találták a magyar pusztát, így lassanként a magyar költők-írók is felfigyeltek rá. Az 1820-as években már íródott egy-két romantikus történet, amely pusztai tájon játszódott, mindenekelőtt a Hortobágyon.
Ezekben a művekben azonban inkább csak kellék a puszta, nem olyan szenvedélyes szeretet tárgya, mint Petőfinél. Gaal József (aki 1835-ös Haramiacsók című novellájával elindította a hortobágyi betyár-romantikát) és Jósika Miklós is ráérzett az alföld szépségére, de a közvéleményt ekkor még mindig inkább a Dunántúl, Erdély és a Balaton érdekelte.
Ez az 1830-as évek derekán változott meg: megélénkült az érdeklődés az alföldi táj iránt, s igény keletkezett az alföld-ábrázolásokra. Az alföldi síkságot a maga jellegzetes „kellékeivel” – mint a ménes, a csikósok, a csárda, a cigányzenére táncoló betyárlegények – végre felfedezte a korabeli magyar költészet.
Egyre több költő és író méltatta az alföldet, pl. Erdélyi János fejet hajtott előtte úti képeiben, Vachot Imre pedig méltatlankodott, hogy költőink elhanyagolják az alföldet, nem ábrázolják eleget. Ebben a légkörben jelent meg tehát Petőfi verse. De mi volt benne annyira váratlan és ütős, mi volt benne olyan forradalmian új?
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
Nagyon gratulálok hozzád