A vers külső formája, verselése
Zaklatott hangulatú műről van szó, mely 7 darab, római számozással hangsúlyozottan is elkülönített strófából áll, s ezeket a strófákat a strófa utolsó sorában elhangzó refrén fogja közös abroncsba.
A vers jambikus lüktetésű. Ennek oka, hogy a magyar költészetben a jambus a maga halk lüktetésével, a hivalkodóbb zeneiség háttérbe szorításával a gondolati líra kedvelt formájává vált.
A nyolcsoros strófák első 4 sora keresztrímes, szótagszámuk 9-6-9-6, a második 4 sor páros rímű, a szótagszámok pedig a következőképp alakulnak: 8-8-10-4. A négy szótagos záró sor a refrén, amely az utolsó versszakban megkettőződik, így a vers legutolsó sora 8 szótagosra bővül. A rímképlet: a b a b c c d d.
A vers ritmikai tagolásából adódik a mondattani tagolás: a strófák első négy sorában, ahol keresztrímek és egyenlőtlen méretű sorok vannak, hosszabb mondatok vagy tagmondatok helyezkednek el, és rendszerint csak a 2. és a 4. sor végén áll meg vagy zárul a gondolat.
Ezzel szemben a strófák második felében egyenlő méretű sorok vannak, s határukat a páros rím is kiemeli. Így aztán a sorok nem folynak egymásba, nincsenek áthajlások, írásjel nélkül végződő sorok, sőt, a 6. sort rendre pont, a 7. sort kettőspont zárja.
Ennek a képletnek legkevésbé az 1. és a 7. strófa felel meg, ezekben nem zárul a mondat a strófa felezőpontján (a 4. sor után). Ez a két versszak nem fér bele a kisebb egységeket kívánó képletbe.
A vers hangulata, érzelmi mozgása
A vers formaképlete tehát nagyon szoros, a gondolatok és érzelmek mozgása szorosan megszabott határok között történik. Ez azt sugallja, hogy ha versszakról versszakra másként is, de lényegében mindig ugyanazt mondja a költő.
Az egyes strófákban hasonló gondolati-érzelmi mozgás érzékelhető. Minden versszak elején található valami nekilendülés, ami aztán megtorpan, s végül a refrénben elhal. Ez jól tükrözi, ahogy a költő viaskodik rémképeivel.
Azt is érdemes megfigyelni, hogy a jambusok aránya az érzelmileg legzaklatottabb strófákban (a hangnemet meghatározó 1. versszakban, a hangnemet váltó 4. versszakban és a kétségbeesésbe hulló 6. versszakban) a legkisebb.
Számos sorban hiányzik a jambus a 2. és az utolsó verslábból, amelyek a vers ritmikai sarokpontjai. A jambusok elhagyása zökkenőt okoz, ami a nyomatékosítás, kiemelés eszközévé válik. Például az 1. strófa 3. sorában a 2. versláb spondeus, ami megfagyasztja a lüktetést. Vagy jó példa a 2. strófa 4. sora, ahol a hullottanak szó kap nyomatékot attól, hogy elmarad a 2. verslábban várt jambus.
A versben felbukkanó gondolatritmusok, párhuzamok, ellentétek, fokozások is a jambikus lüktetés érvényesülése ellen hatnak. Így aztán elmondhatjuk, hogy a vers akusztikáját a mondanivaló határozza meg, sokkal inkább, mint a jambikus lüktetés.
A vers költői nyelve a gúny, a fájdalom, a döbbenet, a kétségbeesés hangjait hordozza. Motívumai romantikusan szélsőségesek. A jelenségek már kozmikus méretűek, amikor találkozunk velük a versben. Vörösmarty nagyformátumú, határozott értékminőséget – vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz – hordozó dolgokat szerepeltet művében.
Tragikus hangulatú, nagy romantikus versről van szó, melynek nagy része a pusztító erőkről, a merényletekről, a letaposásról szól. Az emberen eluralkodik a fekete erő, a rossz, a galádság, s a költő mélyen átéli ezt a tragédiát.
A vers beszélője minden emberi dolgok eredetét kutatja, az emberi létezés gyökeréig hatol, ezért a mű kérdésfelvetése alapvetően létfilozófiai jellegű.
A vers szerkezete és „jövőtlensége”
A költeménynek lefelé haladó kompozíciója van, egyre mélyebbre zuhan a kilátástalanságba, a teljes kiábrándulásba, amit a refrén nyomatékosít. Ez a refrén a költő világképéből, emberfelfogásából, valamint a mű belső logikájából következik.
Számtalan lefelé húzó, nyomasztó, fájdalmat okozó igét találunk a versben (pl. bukott, pusztított, kérkedett).
Érezhetően Vörösmarty csalódott a felvilágosodás elveiben és az utópista szocialisták tanításaiban is. A versben az emberiség nem megjavul, hanem még több bűnt követ el, s ezek miatt apokaliptikus pusztulás vár rá.
Vörösmarty tulajdonképpen kimondja a világ teljes értelmetlenségét. Mivel az emberi természet alapja a gonoszság, az ember minden tettének, legyen az jó vagy rossz, legyen háború vagy béke, pusztulás a vége.
Az emberek szerkezetileg 3 részből áll:
- Bevezető szakasz (1. versszak), mely jelen idejű, és egy csendet kérő rituális gesztussal indítja a verset. Tágas tér (természet, elemek, világ) jellemzi.
- Történeti tabló (2-5. versszak), mely az 5. versszakban a történeti áttekintésből adódó kérdések felsorolásába vált át.
- Tanulságok kikiáltása (6-7. versszak), melyek szállóigévé váltak. A zárlatban az értékhiány miatti kétségbeesett, tehetetlen fájdalom szólal meg. Hangvétele önostorozó, szenvedélyes.
Feltűnő lehet, hogy a műből hiányzik a jövő, mind nyelvtani értelemben, mind jelentéstanilag: ez a jövőtlenség az ember, a nemzet, az emberiség kudarcát nyomatékosítja.
A refrén egy kihagyásos logikai szerkezet: „nincsen remény” (arra, hogy…). Ebből a szerkezetből is hiányzik a jövő idő, azaz célok nincsenek, a cél képzete nincs jelen a versben.
A hiányt a vers olvasója úgy tudja megszűntetni, hogy kiegészíti a verset vagy létfilozófiai, vagy történelemfilozófiai szempontból. Tehát vagy arra nincs remény, hogy az ember megjavuljon, vagy arra, hogy a történelemben fejlődést érjen el.
Láthatjuk, hogy ez egy kihagyásos logika, amely nyitva hagyja a verset, teret ad a különböző értelmezési lehetőségek számára. Ezzel éles ellentétben áll a versforma zártsága és a záró jellegű rímtechnika. Ez az ellentét további feszültségek forrásává válik.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
