Az emberek világképe
Az emberek értelmezésekor két fő irány alakult ki: Gyulai Pál 1866-os Vörösmarty-monográfiája óta az irodalomtörténészek egy része a galíciai eseményekhez köti a verset, más részük, pl. Horváth János vagy Babits Mihály, az emberekben való csalódást érzi benne hangsúlyosnak.
Utóbbiak szerint a pesszimizmus oka vagy az embernek a bibliai teremtésmítoszból eredő kettős természete, vagy a káini ősbűn.
A mű világképe biblikus. Szembetűnő, ahogy rájátszik a költő az Ótestamentumra (azon belül Mózes és Salamon könyvére).
Abban, ahogy a prófétai és az apokaliptikus beszédmódot keveri, János jelenéseire ismerhetünk rá.
Az emberek utalásrendszerében meghatározó motívum a bűneset, de nem az istennel szembeni engedetlenségről van szó, hanem a tudás megszerzése érdekében elkövetett bűnről. Így az emberi tudás megítélésének mozzanata lesz a hangsúlyos.
A tragikus emberi lét oka lényegében Ádám bűne. Emiatt az is nyilvánvaló, hogy az emberi faj belső lényegeként hordozza magában a rosszat. Minden hiábavaló, az ember megválthatatlan, mivel végzetszerűen gonosz, történelme kudarcok és antihumánus bűnök sorozata.
Az Ádám vétkére való ismételt utalások arra engednek következtetni, hogy Vörösmarty tagadja azt, hogy a „földi menny” megteremthető volna. Azaz tagadja az ész, a tudás szerepét, amely kiemelkedően fontos a felvilágosodás eszmerendszerében. Ezzel lényegében megtagadja a romantikus eszményeket is!
Pedig a magyar romantika és maga Vörösmarty értékrendszerében a tudás mint érték nem csupán a felvilágosodás öröksége, hanem még a reformkor programjával is összekapcsolódik. Ne feledjük, hogy a reformkor, ahogy Széchenyi is megfogalmazta, a „kiművelt emberfők”-ben látta a felemelkedés kulcsát.
Az ész szerepének leértékelődését a versben a refrén is mutatja, valamint a Káin és Kadmosz történetére való utalás.
Vörösmarty tagadja az ész, a tudás, az erkölcs erejét. Nem kevesebbet állít, mint hogy a tudás nem hozhat megváltást (hiszen magában hordozza eredetét, a bűnt), és hogy az embertől idegen az erkölcsi gondolkodás.
Az emberi természet lényege a viszály, a gyűlölet, a pusztítás, így történelmi fejlődés szempontjából is eleve kudarcra van ítélve.
A vers tehát megkérdőjelezi a romantika ember-és szabadságeszményét. A mű beszélője leszámol minden olyan erőfeszítéssel, amely mássá formálhatná a történelmet. Sem a békés alkotómunka, sem az irányíthatatlan erőszak (forradalom), sem az erkölcsi indíttatású közéleti cselekvés nem hoz eredményt, nem segíti fejlődésünket.
A vers jelentősége
A mű az emberiség kudarcainak, katasztrófáinak az okát keresi, egyetemes emberi, ill. történelmi szempontból. Merész metaforái, távoli asszociációi (pl. Az emberfaj sárkányfog-vetemény), kivételes intenzitása és ünnepélyes, patetikus hangneme általában jellemzőek Vörösmarty költészetére. Ellentétei az eszmék és megvalósulásuk közti szakadékot jelenítik meg.
Rendszerint az első és az utolsó versszakát szokták idézni, ugyanis a költő itt emelkedett legmagasabbra: a rettenet érzékeltetésekor és a végső ítélet kimondásakor.
A közbülső szakaszok teli vannak vívódással, hangulatváltásokkal – itt találjuk meg azokat a részleteket, amelyek a verset rokonítják Vörösmarty reformkori hazafias és gondolati lírájával, főleg a Gondolatok a könyvtárban, az Országháza és a Jóslat című versekkel.
Mi minden van ezekben a strófákban? A történelmi fejlődés ironikus kritikája, az elnyomottak iránti részvét, az igazságtalanság, a kizsákmányolás elítélése, tettekre való mozgósítás. A vers végkicsengésében azonban nem ezek a dolgok uralkodnak.
Vörösmarty alapélménye ugyanis a kétség, a vívódás, amelyen már a két évvel korábbi Gondolatok a könyvtárban c. költeményben is alig tudott úrrá lenni. Akkor még látott teret és időt önmaga és nemzete előtt, most már nem.
A szabadságharc előtti utolsó bizakodó hangulatú költeménye, a Jóslat se képes legyőzni a lappangó kétségeket. Illenek rá Kemény Zsigmond szavai, aki szerint „biztatásai hasonlítottak a csüggedéshez”.
Az emberek azért nagy vers, mert Vörösmarty itt nem enged a hamis megnyugvás, az öncsalás, az önvigasztalás csábításának. Páratlan költői becsületességgel, őszinteséggel és átélőerővel alkotta meg ezt a művet, melyben könyörtelenül végigjárja gondolatainak útját, fenékig üríti a szenvedés poharát.
De minél könyörtelenebbül tárja fel a reformkori nemesség dilemmáját, annál nagyobb a vers mozgósító ereje is. Így aztán a refrén – „Nincsen remény!” – nem fáradt legyintés, lemondás, beletörődés, hanem épp ellenkezőleg: újra meg újra felhangzó, kétségbeesett riadó. Nemcsak a kétségbeesés, hanem a tiltakozás refrénje is!
Vörösmarty felindultsága, rettenete, pesszimizmusának foka egyben életigenlés is és a küzdés igényének mértékét is mutatja. Alárendelődés helyett gúnnyal, váddal, keserűséggel, dühvel és kétségbeeséssel buzdít a cselekvésre: nem lever, hanem felráz, megmozgat, belső tisztulásra késztet, felelősségvállalásra és elhatározásra sarkall.
Nagy belső vívódása már-már egy leküzdhetetlen erőkkel szembekerülő titán harcára emlékeztet. A vers hatóereje, esztétikuma, művészi értéke is a kétségbeesett, döbbent, indulatos képekben és szavakban, a mozgósító erejű asszociációkban, a dinamikus feszültségben, a viaskodó, küzdelmes atmoszférában keresendő.
