A megdermedt természet közegében, a mozdulatlanná merevedő időben látomásszerűen feltárul az emberiség egész történelme. A 2. versszakkal egy két strófás történelmi áttekintés kezdődik, mitikusan elvont történelmi vízió, melyből a világ megmásíthatatlan törvényét érezzük feltárulni.
Ez a két versszak egyetemes érvényű, akár csak a közelmúlt, a francia forradalom előzményeit és következményeit sűrítette bele a költő, akár a teljes világtörténelem foglalatát akarta adni.
Itt már a látomás közvetítésének gesztusába belevegyül valamilyen személyes gesztus is. Közölnivalója értelmezését keserű gúnnyal előlegezi meg a költő:
Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A költő azzal kezdi a strófát: „hallátok a mesét”. Milyen meséről van szó? Nem más ez a mese, mint a világtörténelem! De miért mese? Talán nem igaz, nem valóságos? Ellenkezőleg, nagyon is az. A „mese” szó itt fájdalmas iróniát tartalmaz: a mesék ugyanis a jó győzelmével érnek véget, a világtörténelem azonban nem.
Az emberiség történetét ilyen negatív jelentésű igékkel írja le a költő, mint vétkezének, hullottanak, fölsüvölt, ölt, bukott, tombolt, pusztított, kérkedett, vesztenek, marta. A mese szó tehát ironikus, és nem egyedül itt jelenik meg az irónia.
Fájdalmas gúny jelenik meg abban is, hogy Vörösmarty atyának nevezi azokat, akiknek a bűnei miatt pusztult a nép.
Az atyák vétkeit két módon is lehet értelmezni. Egyrészt jelentheti az Ószövetségben leírt eredendő bűnt, bűnöket, így a jelenlegi állapotok az őskáoszban elkövetett ősbűnök következményei.
A másik értelmezés szerint atyákon nem szó szerint elődöket vagy apákat ért a költő, hanem a királyokra gondol, akik szimbolikusan a „nép atyjai”, és akiknek a háborúiban sok ember vesztette életét.
A kiszolgáltatott, megtizedelt nép felkelt a vétkes atyák ellen, s önkényük helyébe „törvényt” követelt:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!
A törvény szó itt ugyanolyan ironikus, mint fentebb a mese vagy az atya: saját jelentését csúfolja meg, ha egyszer a törvény öl, vagy a törvény nevében ölnek.
Itt a francia forradalom terrorjára utal Vörösmarty: új rendszer jött, de az ugyanúgy gyilkolt, mint az előző.
A nép a szabadságért lázadt fel, de vad dühöngése, vérszomjúsága felülmúlta egykori zsarnokaiét is. Ezzel Vörösmarty, ha nem is elítél, de hiábavalónak hirdet minden forradalmat.
Ezt a kiábrándulást csak fokozza az, ahogy Napóleon a maga javára kihasználta, megnyergelte a francia forradalmat:
És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
Egy teljes versszak jellemzi a dicsőket, és ez a jellemzés egy keserűen gúnyos ítélet.
A törvény felett álló dicsők képe tehát Napóleonra utal, akinek dicsőséges háborúi hírnevet szereztek a hazájának, de aki szintén nem a szabadságot hozta el, hanem császárrá koronáztatta magát és hódító lett. Uralmával és bukásával is saját népének ártott a legtöbbet:
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
Ami érték még maradna, a rendkívüli egyéniség sikere, az is bukásra van ítélve mulandósága miatt:
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!
Három uralmi rendszer váltja tehát egymást ebben a két strófában: királyság (Bourbon dinasztia), köztársaság (amit a forradalom vívott ki), császárság (Napóleon uralma), de a végkövetkeztetés mindig az, hogy nincs remény, akármilyen rendszer is van. Tehát a történelmi lét reménytelenségét hirdeti Vörösmarty.
A Csongor és Tündében volt egy hasonló gondolatsor, az Éj monológja: ott az emberiség kozmikus létének reménytelenségét hirdette, itt pedig a történelmi lét reménytelenségét. Bármilyenek is voltak a történelem fordulói, akárkinek a kezébe került is a hatalom, a végeredmény ugyanaz: a jó elbukik, az ember pusztul, szenved.
Az embereknek vannak céljai, erényei, hite, felemelő idői, előrevivő korszakai, de újra és újra felüti a fejét a gonoszság, az irigység, ezért minden korban a reménytelenség uralkodott. A történelemből Vörösmarty csak nagy korszakokat tekint át: háborúk és béke váltotta egymást, törvényeket hoztak, majd eltiporták őket.
A 2-3. versszak felépítése más, mint az elsőé. Az 1. strófát egy kozmikus arányú kép tölti ki, jelzői mellékmondatokkal, és a tagmondatok statikája olyan, hogy függőlegesen, magasságban növeli meg ezt a képet (daltalan, szépség nélküli, jégbe-fájdalomba fagyott világ). A 2-3. strófa ezzel szemben horizontálisan bomlik ki, rövid, egyszerű mellérendelő mondatok által, jelzők helyett alanyi-állítmányi szerkezetekkel.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
