A mű értelmezése
A cím megjelöli a vers témáját, ami maga az ember, vagyis az emberiség, amelyet főként társadalmi, politikai nézőpontból vesz szemügyre a költő. Nem egy külön nemzet fiairól szól a mű, hanem általánosságban az emberről.
A vers első szava a „Hallgassatok”, ami Horatiusnál is megjelenik („Favete linguis”), ezzel a kifejezéssel parancsolt csendet a pap az áldozat bemutatásakor.
Vörösmarty ezzel a szóval nem csupán egy avatatlan tömeget int némaságra, hanem jóformán az egész világegyetemet:
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
A költő tehát szót kér a dallal szemben, a dal itt a költészet metaforája. Nem a saját kedvéért int csendre, hanem az idegen szférák hangját meghalló és tolmácsoló, révületbe esett ember szerepébe bújva kér figyelmet. Egyfajta jelenést közvetít, a „világ” üzenetét, szavai által tehát a világ figyelmeztet minket az emberi történések tanulságaira.
A vers címzettjei a többes szám második személyben megszólított emberek. A beszélő tehát az emberekről beszél az embereknek a világ nevében. A teljes rálátás és tudás pozíciójából mond ítéletet az emberiség felett. Azt is mondhatjuk, hogy a törvény, a kinyilatkoztatás erejével beszél, és irracionális, földöntúli tudást oszt meg (így a mű szózatként is értelmezhető).
A megszólítással való verskezdet ódai sajátosság, ami gyakori Vörösmartynál (pl. a Szózatban is megjelenik). Ilyenkor két pólus, a megszólított és a megszólító közti feszültséggel indul a vers. A költőé az egyik pólus, amely fel van töltve érzelemmel, és ez a feltöltött pólus a versen keresztül lép érintkezésbe a feltöltetlennel, a vers címzettjével.
Az ódai-retorikus beszédhelyzet azonban nem lesz tartós a versben (csak a 2. és némileg a 5. versszakban érezzük jelenlétét): többnyire a befelé forduló vívódás hangvétele uralkodik. Már itt, az 1. strófában is egybemosódik a megszólító és a megszólított. A költő a világ nevében beszél.
A vers első szava tehát feszültséget teremt. Vörösmarty a hatalmas mondanivaló birtokában és jogán parancsol csendet, a világ pedig megfagy, némaságba zuhan:
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
A sziszegő hangok megsűrűsödése azt érzékelteti, ahogy a zápor és a szél belefagy a döbbent csendbe. Az időtlenség érzete jelenik meg, ami ünnepélyes hangulatot kelt.
Ezután egy értelmezős szerkezet következik, amely fényt derít rá, hogy a zápor könnyzápor, a szél pedig emberi sóhajok által kerekedett szél, azaz emberi bánatról van szó:
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Ez a két sor amolyan hátravetett, utólagos magyarázat, mely nem csökkenti az előbb érzékeltetett természeti jelenségek nagyságát, hanem a bánatot emeli világméretűvé.
A bánattá vált világnak a lehelete is elakad, a kín is megkövül, az eleven emberi fájdalom meleg viharát is megdermeszti a lét vak reménytelensége.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!
A szellem, bűn, erény egy olyan világot alkot, amely a hétköznapinál magasabb léptékű. A szellem és az erény szó pozitív jelentést hordoz, de ott van köztük a bűn, amely háttérbe szorítja a pozitívumokat.
Hiába a jó és a rossz is, mert az emberek gonoszak, és semmi nem viszi előre a világot. Az emberi természet alapvetően gonosz, az ember eredendően rosszindulatú, önző és irigy, így nincs remény arra, hogy egyszer a jó uralkodjon az emberekben.
Az 1. versszak hangulati felütése nagymértékben meghatározza a vers további részének hangulatát. Már csak azért is, mert a prófétás hangvételű refrén újra meg újra a teljes elkeseredettséget, reménytelenséget sugallja.
Már itt érezzük, hogy a vers mondanivalója nem intés, tanítás vagy buzdítás, hanem gondolati-érzelmi vívódás, belső harc.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
