AZ EMBEREK
1
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!
2
Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!
3
És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!
4
És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!
5
Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!
6
Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!
7
Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc – s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!
Az emberek témája rokon a Gondolatok a könyvtárban témájával: végső soron itt is az emberi fejlődés költői áttekintése történik, csakhogy teljesen másképpen. Az egész költeményt uralja az érzelmeknek az a vad sodrása, amely a Gondolatoknak csak az első részére jellemző.
Tóth Dezső, a Vörösmarty-monográfia szerzője szerint Az emberek nem gondolati líra, vagy ha az, akkor annak egy különös, vörösmartyas válfaja. Hiányzik belőle a tulajdonképpeni reflexió, a tárgytól, az élménytől való valamelyes távolság.
A vers témája mint élmény jelenik meg, az emberi történelem jellemzése a költő lelkiállapotát fejezi ki. Ezt érezhetjük abból, hogy sok látomásszerű elem van benne.
Az emberiség nagy kérdéseivel Vörösmartynak ezúttal egy tragikus szituációban, a támasz elvesztésének lelkiállapotában kellett szembenéznie. Itt már nem tud egy morális válasszal (dolgozzunk a nemzetért) felülemelkedni a társadalmi egyenlőtlenség problémáján, mint a Gondolatokban.
Magatartása nem cselekvő, hanem átélő, tűnődő, latolgató: ez a magatartás majd a szabadságharc bukása után lesz általános.
Vörösmartynak egyrészt ilyen volt a lelki alkata: pszichikailag arra volt teremtve, hogy megérezze és kifejezze a legsötétebb, visszás erőket, a katasztrófákat, a nemzeti tragédiákat. Másrészt világnézete, társadalmi közege is erre sarkallta, hiszen a nemesi réteg, amelyhez tartozott, morálisan meghasonlott, jó és rossz között őrlődött – ez a közeg nyomta rá a bélyegét Kölcsey, Eötvös művészi közléseire is.
Vörösmarty a lengyelországi eseményeken túl az egész magyar reformkori társadalom minden ellentmondását mélységes mélyen átélte, s erre a sok ellentmondásra adott lírai reakciója Az emberek.
A konkrét témát egyetemes síkra emeli: a lengyel aktualitás csak ürügy arra, hogy kétségeit, bizonytalanságát megfogalmazza. A műben a reformkori magyar társadalom ellentmondásait (a társadalmi osztályok közötti kibékíthetetlen ellentétet), és a rendi liberalizmus kétségbeesését vetíti ki az egész emberiség sorsára, történelmére.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
