Az utolsó versszak az 5. strófához hasonlóan nem szerepelt a vers első megfogalmazásában:
Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc – s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!
Ez a szakasz lezárás, összegzés. Valami szörnyűséges, vihar utáni csend érezhető benne. Mintha az első versszak fagyos némasága térne vissza a közbülső strófák viharzása után.
A költő négy megállapítást tesz az emberről. Ebből kettő az embert természeti lényként, a világ részeként mutatja be, és mint olyat, elítéli. A másik kettő pedig az embert történelmi szerepében, valamint ember és ember egymás közti viszonyában állítja elénk. A kijelentések:
- Az ember fáj a földnek.
Talán ez a megállapítás mind közül a legkeserűbb. Ez a mondat nyelvileg nagyon egyszerű, csak a lényeget közli. Ami döbbenetes benne, az a dolgok visszájára fordítása. Már nem az embernek fáj, ami vele történik, hanem ő okoz fájdalmat. Mivel képtelen a jóra, az ember nemcsak a másik embernek, hanem még az érzéketlen földnek is képes fájdalmat okozni. Az ember tesz minden rosszat a földnek és önmagának is. Még az élővilág is egyetlen elven organizmusként szenved az embertől.
- Az emberen testvérgyűlölési átok ül.
Ez a kijelentés a mitológia időtlenségét kapcsolja össze a jelennel, ugyanis Káin és Ábel bibliai történetére, az első testvérgyilkosságra utal. A „testvérgyűlölési átok” a gyilkos Káin homlokán virágzott ki, és a történelem azt mutatja, hogy sajnos fontos jellemvonása maradt az embernek.
- Az ember nem tanul hibáiból, hanem álnokul egyre nagyobb bűnöket forral.
Nem elég a gyűlölködés, ehhez még az aljas álnokság bűne is társul. Az ember nem tanul a saját történelméből, a szörnyűségekből, amiket előidézett. Azok a világos pillanatok, amelyek nagy ritkán előfordultak a történelemben, csak egy újabb szörnyűség előkészítői voltak. Ezzel Vörösmarty kizárja annak lehetőségét, hogy az emberiség valaha is megjavuljon.
- Az ember sárkányfog-vetemény.
Ez ismét egy mitológiai utalás. Kadmosz történetére emlékeztet Vörösmarty, akit a mítosz szerint húga, Eropé keresésére küldtek. A delphoi jósda tanácsát követve várost akart alapítani, de meg kellett küzdenie Árész sárkánykígyójával, melynek fogait elvetette a mezőn, hogy belőlük keljen ki a város népe.
A fogakból már létük első pillanatában egymás ellen támadó katonák keltek ki, akik egymás kezétől estek el. Végül öt harcos maradt meg, akiknek a leszármazottai Théba uralkodói lettek. Kadmosz pedig, aki Árész hadisten lányát vette feleségül, frigyével kivívta az istenek haragját, akik a pár utódait a békétlenség átkával sújtották.
Tehát a héber és görög mitológia egy-egy alakja, jelenete bizonyítja az emberi bűn időtlenségét. Hasonlót láthatunk A vén cigány című versben is, ahol a költő Káin és Prométheusz történetét állítja egymás mellé, így érzékeltetve az emberi szenvedés végtelenségét.
Az európai kultúra nagy, közösségi mítoszainak keverése, a mítoszhagyomány újraértelmezése Vörösmarty kései költészetére jellemző.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!
