A következő két strófa (4-5.) a történelmi vízió után mintegy a következményeket méri fel, elidőz a nyomorúságos jelen kiáltó ellentmondásainál. Ami itt elhangzik, az a végsőkig felzaklatott lelkiismeret vádja.
A 4. strófa hangneme egyszerre kritikus és önmarcangoló, de itt a vers lassul, töprengőbbé válik, tehát veszít lendületéből a 2-3. versszakhoz képest:
És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Elérkeztünk a jelenbe, a 19. század békés évtizedeibe, a költő idejébe. A béke Vörösmarty költészetében pozitív jelentéstartalmú szó, itt azonban hatalmas ellentmondások feszülnek benne. Például mit ért azon, hogy az ember „rémítő szapora”? (Cinikusan hozzáteszi: a béke és a szaporaság csak arra jó, hogy annál nagyobb pusztítást végezhessen a dögvész.)
A költő Thomas Robert Malthus (1766–1834) tanait emelte be a versbe, aki 1786-ban adta ki Tanulmány a népesedés törvényeiről című munkáját. Ennek alaptétele, hogy a népesség gyorsabban szaporodik annál, mint amilyen ütemben az élelmiszerek mennyisége növelhető. Így az emberek egy részének szükségszerűen el kell pusztulnia.
Malthus szerint az egyensúlyt csak az állíthatja helyre, ha a népesség szaporodása előtt akadályok vannak: tényleges akadályok (háborúk, betegségek, járványok), vagy megelőzés (nemzéstől való tartózkodás). Ő az erkölcsös önmegtartóztatásban látta a tömegnyomor egyetlen ellenszerét.
Vörösmarty is ellenzi a nagy szaporulatot, de más okokból, mint az angol szerző: ő hazai és politikai magyarázatot ad rá.
A haladó nézetű nemesség a reformországgyűlésen felismerte, hogy a jobbágyokat szabad birtokhoz kellene juttatni, mert a jobbágyság intézménye akadályozza a fejlődést. Ez a gondolat vezet át a strófa második feléhez és a következő strófához.
Itt a versszak közepén megszakad az ironikus hangnem is, és új, eddig nem észlelt hangnem tűnik fel a versben: a szánalom, a részvét hangja.
Mintha felengedne az a fagy, amely jégbe dermesztette a bánat könnyzáporát, az emberi sóhajok szelét. Ez a váratlan fordulat előkészítetlennek tűnik. A következő mondatnak hirtelen még az alanyát is nehéz felfedezni: olyan messze esik a strófa elején levő „ember” szótól, hogy hirtelen azt sem tudjuk, ki cselekszik:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!
Ez a négy sor jelentésében ellentmond mindannak, amit eddig megtudtunk az emberről: itt ugyanis hirtelen szánni tudjuk, nem bűnösnek, hanem áldozatnak látjuk.
A költő itt már nem a történelmet rosszul csináló embert nézi, hanem a történelmet elszenvedő embereket, azaz a többséget. A jobbágyok siralmas helyzetét festi meg.
Vörösmarty nagyon takarékosan bánik a szavakkal, de talán nem véletlen, hogy itt hangzik el a vers egyetlen indulatszava – hajh –, melynek bánatos, sajnálkozó hangulatából érezzük, hogy a költő szánja a szegény népet.
Ez a szemléletváltás határozza meg az 5. versszakot, amely a vers első kéziratában még nem szerepelt:
Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
A strófa első 4 sora arányos felépítésű mellérendelő összetett mondat. Két részre oszlik (első 2 sor és második 2 sor), amelyek ellentétben állnak egymással.
Mindkét rész két kapcsolatos tagmondatból áll, amelyek fokozást tartalmaznak: a „dús” dúsabbá válik, az „ínség” pedig a „rút szolgasággal” kiegészülve még nyomasztóbb lesz.
Ezt a tagolást nyomatékosítja, hogy mind a 4 sorban van egy „ú” hangzós szó: „dús”, „dúsabbá”, „dúl”, „rút”.
Tartalmilag pedig a 2-3. versszakban átfutott történelmet értelmezi újra. Már nem az „atyák”, a „törvény” vagy a „dicsők” zsarnokságában látja a baj okát, hanem a javak igazságtalan elosztásában. Tehát az az alapvető probléma, hogy a dolgozó ember nem élvezheti a munkája gyümölcsét.
Ezt a világosan megfogalmazott gondolatot már-már az evidencia szintjére emeli. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy olyan kristálytiszta logikát mutat fel ez a négy sor, ami higgadt lelkiállapotot feltételez. Ilyen logikus gondolkodásra első felindulásában nem lett volna képes Vörösmarty, és ez megmagyarázza azt is, hogy ez a strófa miért utólag lett betoldva.
A logikus gondolat után tettekre mozgósító kérdéseket tesz fel:
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!
Ezek a kérdések még akkor is tettekre mozgósítóak, ha csupán a „gyötrelem” okát kutatják: miért van ez így, miért nem lehet változtatni rajta?
Az „Így kell-e lenni?” kérdéssel egyébként Vörösmarty Széchenyi István Hitel c. művét idézi: „Már ez mért van így – s ennek úgy kell-e lenni, vagy tán nem kellene”. Itt tehát a reformkor legfontosabb problémájáról van szó, a költő jelenéről és a hazai állapotokról.
Vörösmarty nem ad ezekre a kérdésekre egy pozitív választ, mint majd Petőfi fog a Nemzeti dal híres „Rabok legyünk vagy szabadok?” kérdésére. De az olvasó érzi, hogy a „mi a kevés, az erő vagy az erény” kérdésre nem is lehet egyszavas választ adni, nem tudunk rá az egyik főnév megismétlésével válaszolni (hogy pl. az erőnk kevés hozzá).
Az erő és erény szavak egyébként nagy nyomatékkal szerepelnek, és általuk egy jobb világ képe dereng fel, amelyben nemesebb törvények uralkodnak.
A kérdésekben érezhető némi lendület és bizakodás, ezt azonban a versszakot lezáró refrén (nincsen remény) megtöri. A vers gondolatmenete ismét (és immár véglegesen) a kétségbeesés, a reménytelenség szakadéka felé halad.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
