Az utolsó két versszakban figyelmünk a tapasztalatlan, naiv hősnőre fordul, aki magányban, társtalanul nőtt fel, és bűntelenül, áldozatként szenvedte el a reménytelen szerelem kínjait, hogy végül hervadása, kétségbeesése a sírba vigye. A végtelenül egyszerű leírás szívszorító hatása Vörösmarty lélek-és hangulatábrázolásának finom művésziségét dicséri. A bájos leányalak úgy megnyerte a közönség szívét, hogy nemzedékeken át maradt egyfajta női eszménykép.
A szépen nőtt virágot elveszejtő belső baj, a Szép Ilonkát emésztő titkos bú, a szorongató, kínos emlékek és a sivár jövő kegyetlen fájdalmat sugárzó képek, melyek a hősnő bánatát és halálát írják le. A záró versszak második sorpárjának méltán csodált metaforája a liliomhullással azonosítja Ilonka tisztaságát és elmúlását: „Hervadása liliomhullás volt: / Ártatlanság képe s bánaté.”. (Létezik olyan felfogása is a versnek, amely a liliomhullást az elcsábított, megrontott, majd elhagyott lány halálának metaforájaként értelmezi.)
Nem tudjuk meg, mennyi ideig tartott a reményeiben csalódott lány hervadása, lassú haldoklása. Csak annyi biztos, hogy amikor a király visszatér hozzá, már nem találja élve, se őt, se az ősz nagyapát. Késlekedésének oka nem derül ki, de szinte bizonyos, hogy országos gondjai nem tették lehetővé a korábbi visszatérést.
És az is könnyen lehet, hogy a győztes hadjáratból hazaérkezve egy jó ideig még várta, hogy Ilonka és az ősz Peterdi eljönnek hozzá (hiszen meghívta őket Budára). Végül, mivel nem tettek eleget a meghívásának, ő keresi fel őket ismét.
Mivel nem vadászként tér vissza, feltehetőleg azzal a szándékkal jön, hogy felfedje kilétét a lány előtt. Tisztázni akarja a helyzetet – mert nem tudja, hogy Ilonka azóta felfedezte, ki ő. Amikor Peterdi és unokája Budán jártak, Mátyás nem látta őket a tömegben, nem tudta, hogy ott vannak. Ebből következik, hogy nem tud a lány csalódásáról, bánatáról, hervadásáról sem (ha tudna, nyilván hamarabb eljönne).
Nem sejt semmit, ezért rázza úgy meg, amikor az erdőszéli házat üresen találja. Szép Ilonka tragikus halála, a sors kifürkészhetetlenségének és kegyetlenségének felismerése még az erélyes, mindig tettre kész Mátyást is kővé dermeszti: „A király jön s áll a puszta házban” – éppoly passzív mozdulatlanságba merevedik, mint korábban Ilonka a budai várban.
A záró sorok hangsúlyosan és konklúziószerűen értelmezik a király szerepét. Azt sugallják, hogy Mátyás nem felelőtlen, lelketlen vagy cinikus szoknyavadász ebben a történetben. Az, hogy visszatér a lányhoz, hűségéről tanúskodik. Szerelmének tragikus megtörése miatt épp ezért iránta is részvétet érzünk.
Ilonka haláláért nem ő, vagy nem elsősorban ő a felelős, bár az igaz, hogy szerelmet ébreszteni az ő helyzetében már eleve hiba, meggondolatlanság volt. Ráadásul álruhában teszi ezt, és kilétét még a legbensőségesebb pillanatokban sem fedi fel Ilonka előtt. Ezt a hibát akaratlan követi el: a lány társaságában megfeledkezik arról, hogy ki ő, teljesen beleéli magát a vadászszerepbe, és majd Peterdi szavai rántják vissza a valóságba.
Mátyás olyan király, vagy mai szóval közéleti személy, aki magánéletében akár nagy áldozatot is kész meghozni a közjóért: lemond a szerelemről, ha ezt kívánja meg az ország érdeke. Vörösmarty olyan tragikus hősként ábrázolja, akinek magánéleti szerencsétlenségét fényes győzelmei, katonai és diplomáciai sikerei sem ellensúlyozhatták. Ki nem mondva végig a boldogságvágy és a kötelességérzet, a magánélet és a közélet konfliktusa húzódik meg a király tettei mögött. Uralkodói elkötelezettsége miatt ér tragikus véget a szerelmi történet.
A reformkor gondolkodására jellemző volt a nőnek egyfajta istenítése, az angyal, a szűzi hölgy, a szent lélekvezető és támasz szerepébe helyezése. Szép Ilonka is egyfajta lélekmentő volt, így hiánya a vers végén lélekvesztést, lélekhalált jelent az üres boltívek alatt magányosan álló király számára.
