Rekordáló ének. Szóbeliségben élő énekköltészet, mely az iskolákban jött létre. A szerzők gyakran iskolamesterek, a darabokat szegény sorsú diákok adták elő alamizsna reményében. A közönség többnyire a köznép soraiból került ki, de előfordult, hogy magasabb körök (pl. udvari tisztviselők) is meghallgatták. Ez esetben latin nyelven adták elő, egyébként magyar nyelvű volt.
A rekordáló diákok főleg egyházi és naptári ünnepek (vízkereszt, Balázs-nap, farsang, Gergely-ünnep, Miklós-nap, karácsony) alkalmával tartottak előadást. Így a rekordáló ének az ünnepnapi népszokásokhoz kapcsolódik.
Mivel alkalomhoz kötött, szóbeli műfajról van szó, hiteles írott szöveg alig maradt fenn.
In Epiphaniam. Latin nyelvű dialógustöredék vízkereszt alkalmából. Valamikor 1450 után keletkezett. Egy verses képsorozat, amely a háromkirályok Jézus-imádását jeleníti meg.
Laus Sancti Nicolai pontificis. Szent Miklósról írt magasztaló ének, 1529-ben keletkezett. Szerzője Pécsi Ferenc plébános, kazári iskolamester. Ez az egyetlen ránk maradt hiteles magyar nyelvű rekordáló-emlék, mely valójában egy fordítás. Eredetije Antonius Mancinellus (1452-1505) latin nyelvű verse, melyet a fordító sem tartalmilag, sem stílus tekintetében nem követ.
A költeményben a szerző arra kéri a hallgatóságot, hogy adjon alamizsnát az éneket előadó szegény sorsú diákoknak. A versnek pusztán verstörténeti jelentősége van, mert ez az első olyan költeményünk, amelyből szapphói versszakra emlékeztető képlet olvasható ki.
A diákok emellett időszerű politikai kérdésekben is agitáltak, pl. Thuróczy János krónikájában olvasható, hogy Mátyás király megválasztásakor iskolás fiúk csoportjai kiáltoztak hangulatkeltés végett rigmusokat (Thuróczy leírja ezek tartalmát, de nem idéz belőlük).
Székely István száz évvel később idéz egy négysorost („Mátyást mostan választotta…”), melyet állítólag Mátyás trónra emelésének örömére kiáltoztak az iskolás gyerekek, de nincs rá bizonyíték, hogy ez valóban hiteles 15. századi szöveg. A rekordálás szokása mindenesetre hihetővé, valószínűvé teszi.
Szatíra. A vágánsköltészet egyik legerősebb ága, melyet latinul és anyanyelven is műveltek. A vágáns szatíra már teljesen elfordul az egyházi szemlélettől, így az elvilágiasodás tetőpontjaként értékelhető. Ugyanakkor ez a műfaj is a latin nyelvű himnuszköltészetben gyökerezik.
Lényegében gúnyversekről van szó, amelyek az egyházat és a társadalmat bírálták. Népszerűségüket jelzi, hogy szép számmal maradtak fenn a Magyi-kódexben és más hazai kéziratokban is. Például a bakonybéli bencés szerzetesek is írtak a 16. század elején magyar nyelvű gúnyverset Tolnai Máté pannonhalmi főapát ellen, aki a rendi fegyelem helyreállítását erőltette.
A gúnyos kiéneklés irányulhatott személyek és társadalmi típusok ellen is. Többnyire az egyházon belüli ellentétek hívták életre, de már az is előfordult, hogy kívülről érte ilyen formában támadás az egyházat.
Apáti Ferenc Cantilenája (a cantilena szó a vágánsirodalom szövegkincséből származik át attitűdcímként). Ez az egyetlen fennmaradt magyar nyelvű vágáns vers. Egy talaját vesztett deák szatirikus panaszéneke, 1523 és 1526 között keletkezett.
A Peer-kódexben maradt fenn, amelyben Vásárhelyi András Cantilenája mellett található (ami azért érdekes, mert a két szöveg ellentétes tartalmú, a Vásárhelyié ugyanis egy Mária-ének).
Típusa ún. „dolus mundi”, mely a világ hitványságáról a különböző társadalmi rétegek szatirikus bemutatásával ad képet. A vágáns szatírák egyik elterjedt típusa volt ez. Korábban sok volt benne a moralizálás, Apáti Cantilenája azonban már teljesen világias.
A szerző, Apáti Ferenc (Franciscus Batto de Apati) a 16. század elején született a dunántúli Monostor-Apátiban vagy Zalaapátiban. Családja, a Battó család kisnemesi vagy középnemesi família lehetett.
Apáti Ferenc beiratkozott a bécsi egyetemre, de taníttatása meghaladta a család anyagi lehetőségeit, ezért félbeszakította tanulmányait és hazatért. Életútja innentől ismeretlen. Valószínűleg nem lépett egyházi pályára, hanem valamelyik főúr környezetében maradt familiárisi szolgálatban.
Nem tudjuk, mi késztette Cantilenája megírására, csak annyi következtethető ki, hogy akkor írta, amikor élete kedvezőtlen irányba fordult. Mégsem reked meg az egyéni sors elpanaszolásának szintjén, hanem mélyebb mondanivalót, általánosabb gondolatokat tolmácsol szatíra keretében.
Az egész feudális társadalmat támadja: a társadalom különböző osztályait és típusait énekli ki, egyháziakat és világiakat, szerzeteseket, alsópapságot, deákokat, kikapós menyecskéket (csepkéket), még a királyt sem kíméli. Igaz, a királlyal szemben még tapintatos, viszont a nagyurakat már élesen bírálja.
Senkit nem néz jó szemmel, mindenkit szatirikusan lát, degradál. Gúnyos megjegyzései azonban mély igazságokat rejtenek. Hangja keserű, ugyanakkor szellemes. Stílusa elegáns, mint az udvari etikett stílusa.
A legművészibben a bencéseket pellengérezi ki: „Igen kevés bajok, számtalan jószágok, / erős regulájok, kevés zsolozsmájok, / bársonyos szolgájok, fekete kápájok / az apáturaknak.”
A kikapós menyecskéket kigúnyoló rész hangja megbocsátó, inkább csak kötekedő (a korabeli asszonycsúfolók hangját idézi). A jobbágyságot azonban durván támadja az 1514-es parasztfelkelés miatt. Saját osztályát, a köznemességet nem gúnyolja ki.
Apáti Cantilenája formailag és stílusát tekintve is a középkor legjobb magyar nyelvű költeménye. A könnyedség szigorú fegyelemmel, pontos szóhasználattal párosul. Eszközei: ötletes szójátékok, ellentétek, költői jelzők. Strófaszerkezete: három 12-es sort egy 6-os félsorral told meg. Ezt a versformát, amely később nagyon népszerű lett, nála látjuk először.
A vágáns szatíra eszmei és formai-stiláris hagyományait a reformáció korának új nézeteket valló szerzői fejlesztették tovább.
A jegyzetnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
