- Egyházi népénekek – ún. cantiók, késő középkori vallásos énekek, de nem liturgikus énekek. Nem a papság, hanem a nép énekelte őket.
Az egyház évszázadokon át bizalmatlan volt a cantiókkal szemben, noha egyre több lett belőlük. Eleinte latinul, később latinból anyanyelvre fordítva, még később anyanyelven keletkeztek és a verses olvasmányoknál sokkal jobban elősegítették a magyar költészet fejlődését.
Ebben az időben az ének a fejlődésnek egy magasabb fokát jelentette, hiszen még nem létezett önálló szövegvers. A ritmusérzék ekkor még nem volt annyira fejlett, hogy olvasva is érezze a verset. Eleinte szükség volt a dallamra, hogy a szabályos verssorok kicsiszolódhassanak, így haladt a fejlődés az ősi énekverstől a szövegvers felé.
A népénekek eleinte csak a vallásos összejöveteleken kaptak helyet, később – a középkor utolsó évtizedeiben – az istentiszteleteken is (a prédikáció előtt), valamint körmeneteken, búcsújáráskor.
Nehéz megítélni, hány volt belőlük, mivel csak azt a néhányat ismerjük, amelyeket imádság gyanánt véletlenül felvettek a kódexekbe is. És persze azt a nyolcat, amelyet Telegdi Miklós püspök kinyomtatott prédikáció-gyűjteményéhez csatoltan (Az evangéliomoknak… magyarázatja I-II. kötet, Bécs, 1577-1578).
A legnépszerűbb népénekeket a reformátusok is megtartották (elsősorban azokat, amelyek a főbb ünnepekhez kapcsolódtak). Ezeket nyomtatott énekeskönyveikbe is felvették. Más darabok félig-meddig folklorizálódva megmaradtak a 17. század közepéig, amikor bekerültek a nyomtatott katolikus énekeskönyvekbe is (pl. Cantus catholici, 1651; Cantionale catholicum, 1676).
A népénekeknek volt dallamuk, énekelték őket, és ez szabta meg a ritmusukat, verselésüket. Kisebb a szótagszámingadozás, mint a szövegversekben, bár ez a szabályosság eleinte még némi ingadozással társult. A kötetlen szótagszámú ősi magyar verselési hagyomány is éreztette még a hatását.
Míg a liturgikus énekeket a szentek tiszteletére írták, addig a népénekek többsége témája alapján két csoportba sorolható:
- Jézus életének eseményeihez, azaz a nagy egyházi ünnepekhez kapcsolódik – ezek latin himnuszok vagy cantiók fordításai, vagy inkább szabad átdolgozásai, ill. e fordításoknak szájhagyomány útján csiszolódott változatai (pl. a Feltámadt Krisztus ez napon kezdetű húsvéti ének már annyira önállósodott, hogy csak hasonló latin éneket lehet találni, pontos forrása nem határozható meg).
- a Mária-kultuszhoz kapcsolódik – Szűz Mária tiszteletére szerzett énekek, melyek közt már nemcsak szabad fordítást, hanem szép eredeti költeményeket is lehet találni, pl. Szent ének, ki dicséri Szűz Máriát és az ő szent Fiát. (A Winkler-kódexben maradt fent).
Ez az ének Mária és Jézus történetét beszéli el az Egyiptomba való menekülésig. Több forráson alapul, melyeket szabadon kezel. Egy szerzetes-költő írhatta, aki ugyanazt a virágszimbolikát alkalmazza, amit a kor szerelmi költészete is az udvarlóversekben (pl. „Mária szép verág / és szízeknek gyöngye”). Így a Mária-ének és a virágének, a szent és a profán mintegy összefonódott.
Az Ó kegyes szűz Mária kezdetű ének már eredeti alkotás lehet. Ez szintén egy világias-erotikus csengésű Mária-ének, melyben szintén találhatunk virágszimbólumot.
Vásárhelyi András Cantilenája (1508). Ez egy Mária-ének, Máriának litániaszerű dicsérete (magasztaló megszólítások sorozata). A mű az egész középkori vallásos költészet fejlődésének betetőzője. Vásárhelyi az első már név szerint is ismert egyházi versszerzőnk. Ferences szerzetes volt, Mohácsnál esett el a törökök fegyverétől. Énekét a pesti ferences zárdában írta.
Ennek a könyörgésnek nincs latin mintája, de a latin litániairodalomban megvan minden sora. Maga a vers artisztikusan megszerkesztett könyörgés, variálja a litániakifejezéseket.
Szerkezete:
- 1 strófa a panaszkodás a szívek keserves helyzetéről
- 1 strófa könyörgés
Néha a könyörgés és a sorspanasz egy sorban is megjelenik.
A műnek az a különlegessége, hogy már a hazafias hang is megjelenik benne: a szerző segítségért esedezik Máriához, akinek oltalmába ajánlja a töröktől fenyegetett Magyarországot („Halottaknak megszabadítója, / törököknek megnyomorítója, / kerályoknak jó tanácsadója, / magyaroknak megoltalmazója.”).
Vásárhelyi Cantilenája egyedülálló alkotás, hiszen nemcsak tartalmilag eredeti (a szerző figyelmeztetett a törökveszélyre), hanem formailag is eltér a hagyományoktól: olyan egyházi ének, amelyben világi hatások is érvényesülnek.
A szerző már nem középkori névtelen versíró, hanem öntudatos költő, aki átvette a deák-költészet akrosztichon-gyakorlatát (beleszőtte nevét a versfőkbe). Sőt, záradékot (kolofon) is iktatott a mű végére, melyben közölte a vers keletkezésének helyét és idejét.
Verselésében keveredik a kötött latin sorfajok használata az ingadozó szótagszámú régi magyar verselési gyakorlattal. A sorok többsége 4+6 osztású tízes, mely időnként tizenegyesekkel váltakozik.
A jegyzetnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
