A magyar nyelvű világi líra kezdetei
A deák-irodalom jelentősége a líra területén az volt, hogy a vallásos lírát világivá formálta. Mivel a deák-líra az egyházi költészet elvilágiasodott hajtása volt, magyar és latin nyelvű darabjai is vannak (ezzel szemben a deák-epika teljesen magyar nyelvű). Az elvilágiasodás már a latin nyelvű költészetben megtörtént, így a magyarul írt énekekben nincsenek vallásos elemek.
A középkor végén már nem volt szokatlan dolog, hogy valaki latinul és magyarul is tudott verselni. Sőt, az sem, hogy egyházi személyek bizonyos irodalmi igénnyel, szerzőségüket nem titkolva írtak verseket (a szent alázatosságból fakadó névtelenség eltűnőben volt).
A világias deák-kultúra az egyházi személyekre is hatott. Egy újfajta magatartás és költői gyakorlat alakult ki, melyre jó példa Csanádi Albert pálos költő tevékenysége, aki 1515-ben latin és magyar nyelven írt verseit elküldözgette társainak és kikérte a véleményüket. A deák-szerzők viszont a vallásos költészet formaelemeit kamatoztatták, így egyfajta kölcsönösség, kiegyenlítődés ment végbe. Az eredmény a magyar nyelvű világi líra (műköltészet) kialakulása lett.
Epitáfium (= sírvers): Jellegzetes műfaja az elvilágiasodó egyházi költészetnek. Még vallásos szellemben, de már nagyon is világias-földi igényekkel művelték. Jellemző példa erre: Lászai János (1448-1523) gyulafehérvári főesperes magatartása, aki saját verses sírfeliratát is megírta.
Arra is találunk példát, hogy nem egy főember halálát örökítik meg, pl. István deáknak, egy egyszerű értelmiséginek is készült sírfelirat (Epitaphium Stephani Litterati, Magyi-kódex).
A sírversek latin nyelvűek voltak, és bár formailag egyházi-vallási alkotásnak tűntek, politikai mondanivalót is tartalmazhattak. Ebben az esetben a vers megírására nem a megénekelt személy halála adott alkalmat, hanem valamilyen időszerű politikai törekvés. A Mátyás-korban például a Hunyadi-ház célkitűzéseinek támogatása.
A politikai üzenetet tartalmazó sírversek sokszor túl is nőttek a műfaj szokványos keretein, ilyen pl. néhány Hunyadi-epitáfium, amit ferences szerzetesek írtak. A legjelentősebb:
De obitu felicis recordaationis Hungariae Gubernatoris feliciter incipit (Hunyadi Jánosnak, Magyarország egykori, jóemlékű kormányzójának halálára). Az 1480-as évek végén keletkezett. Megjelenik benne többek között a hun-magyar azonosság gondolata is.
Az epitáfium műfaja kevert jellegű volt (világi-deákos és egyházias), erre jó példa:
De Sancto Ladislao (Ének Szent Lászlóról). Hazai latin költészetünk kiemelkedő darabja. A mű egy ismeretlen, művelt magyar költő latin nyelvű éneke, mely az 1460-as, 1470-es években keletkezett. A szerző a művet a korábbi Szent László-legenda, egy verses história és egy latin krónika alapján írta.
Újszerű gondolat jelenik meg benne: Szent László, a kegyes király jellemzését a hun Attila király jellemzésével azonosítja. Attila király, akitől rettegett az egész nyugati világ, népszerű téma volt a vers keletkezésekor, a hun-magyar rokonság pedig egy általánosan elfogadott nézet.
A László királyt ünneplő ének valójában politikai célzattal íródott. A politikai mondanivaló jól kiviláglik abból, hogy a szerző némileg anakronisztikusan azt állítja, László királynak a kereszténység védelmében meg kellett volna vívnia a törökökkel és a huszitákkal. Ebben az időben zajlottak Mátyás király cseh háborúi (a cseh husziták ellen), így nyilvánvalóan a mű célja az volt, hogy szimpátiát keltsen az uralkodó iránt és népszerűsítse Mátyás külpolitikáját (a sokak ellenérzését kiváltó cseh hadjáratot).
A László-ének késő gótikus stílusú, hangvétele himnikus, emelkedett. Aposztrofáló modor, gazdag reminiszcencia-készlet és a szimbólumok halmozása jellemzi.
A jegyzetnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
