A magyar nyelvű deák-irodalom Magyarországon
A középkori értelmiségnek két típusa volt: értelmiségi lehetett egyházi személy (clericus=egyházi) és nem egyházi személy (laicus=világi). A világi értelmiség a deákság volt. A „deák” szó mai megfelelője a „diák” (dják –> deák –> diák). Maga a szó a latin diaconus (=a szentmisében közreműködő alszerpap) kifejezésből ered.
A diákok voltak a korabeli világi értelmiség a klerikus, azaz egyházi értelmiséggel szemben. Latin szóval „literatus”-nak nevezték őket (a kifejezés arra utal, hogy megtanulták a betűvetést). Tinódi Lantos Sebestyén (15-16. századi világi énekeink szerzője) pl. Sebastian Litteratusnak nevezte magát.
A deák (literátus) réteg, azaz a világi értelmiség különféle értelmiségi foglalkozásokat űzött, pl. jegyző, városi tanító.
Deák-műveltség: a deák-műveltség a késő középkor világi kultúrája volt, amely már nem lovagi, és még nem humanista kultúra. Minden országban kifejlődött az egyházi és a lovagi kultúra mellett a művelődésnek ez a harmadik ága, csak míg Nyugat-Európában a deák réteg a polgárságból került ki, addig Kelet-Európában – így Magyarországon is – a nemességből (familiáris réteg). Nyugaton a deák-réteg városi művelődést alakított ki, nálunk a városok fejlődése elmaradott volt.
Hazánkban a 14. század elején jelent meg a deákság és a 15. századra már széles társadalmi réteggé vált. Ennek oka, hogy a növekvő árutermelés miatt több lett az írásbeli teendő: a nagybirtokok irányításához bonyolult jogi ügyeket kellett intézni, számviteli feladatokat kellett ellátni. Emellett kialakult a megyei közigazgatás és fejlődött az állami adminisztráció is. A városokban, mezővárosokban számadásokat, jegyzőkönyveket kellett vezetni, amelyek értelmiségi feladatok voltak. Ezek a feladatok tették a deák-réteget a feudális társadalom fontos részévé.
Történeti epika. Az epika gyökerei az ősi költészetbe nyúlnak vissza, a fejlődés nagy eredménye ennek műköltői szintre emelése.
A deák-epika a középkor vége felé alakult ki. Abban az időben minden elbeszélő költemény dallam kíséretében előadott vagy dallamra írt anyanyelvű ének, korabeli elnevezéssel cantio volt.
A Hunyadi-korban és a Jagelló-korban még az énekmondók szereztek tisztán elbeszélő jellegű epikai műveket (hősi énekeket). Az új, deákok által szerzett históriás ének ebből a hősi elbeszélő költészetből és alkalmi jellegű propagandaénekekből fejlődött ki a kétféle hagyomány összevonásával.
A két hagyomány jellemzői:
- Hősi elbeszélő költészet. Énekmondók által dallamra előadott epikus mű. Mátyás király uralkodása idején rendkívül népszerű volt.
A 15. századi hősi énekek témái általában időszerű események voltak:
- Hunyadi Mátyás tettei
- török elleni harcok (Kinizsi Pál, idősebb Báthori István győzelmei).
A Mátyás-kori virágzó hősi epika darabjai sajnos elvesztek, főként kortárs leírásokból tudunk róluk.
Forrásaink erre vonatkozólag:
- Galeotto Marzio Mátyásról írt anekdotás könyvéből tudjuk, hogy a király asztalánál gyakran hangzottak fel ilyen magyar nyelvű hősi énekek.
- Antonio Bonfini feljegyezte, hogy a kenyérmezei csata (1479) után már a helyszínen születtek énekek a katonák ajkán.
- Johannes Cuspinianus (1473-1529) bécsi humanista pedig arról tudósított, hogy míg Bécsben szerelmi dalokat énekelnek, addig Magyarországon vitéz férfiak csatában aratott győzelmeit éneklik meg (Hunyadi János és Mátyás, Kinizsi Pál, Báthori István tetteit).
Ezekből az énekekből egyetlen hitelesnek tekinthető szöveg sem maradt fenn.
A jegyzetnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
