Fogadtatás: a Buda halála kivívta a bírálóbizottság és a szűkebb szakma teljes elismerését. „A magyar nyelv valami különös, eddig alig ismert bája zeng ki belőle” – írta Gyulai Pál. „A naiv költészet itt a legmagasabb költői nemben használtatik” – írta 1864-ben Salamon Ferenc a Pesti Naplóban.
A magasztalás annyira föllelkesítette Aranyt, hogy újra elővette rég elkezdett és félbehagyott munkáit (Bolond Istók, Toldi szerelme), és rengeteg hivatali elfoglaltsága mellett is kitartóan dolgozott rajtuk.
Ugyanakkor a laza nyelvkötéshez szokott olvasók számára a Buda halála egyes részletei „érthetetlen szépségek” voltak, és sokszor még azok is mesterkéltnek érezték, akik ünnepelték a költőt. Hasonló történt, mint Vörösmarty Zalán futása című eposza esetében, amely szintén érthetetlen volt az akkori olvasóknak.
Utóélete: a Buda halála a magyar epikában folytatás nélkül maradt, ahogy a népies-nemzeti irányzat sem talált Arany után méltó folytatóra. Ady gúnyosan „elnyújtott balladá”-nak nevezte, nyilván azért, mert nem érzékelte, hogy a mű csak része egy magasabb rendűre tervezett alkotásnak (értékei a Csaba királyfi részeként érvényesültek volna igazán, mert Arany egyszerre tervezte meg az egész trilógiát).
Már 1866-67-ben eldőlt, hogy a Csaba-trilógia befejezetlen marad. Arany úgy döntött, hogy a Toldi-trilógiát fejezi be, amelynek töredékessége miatt nagyobb lelkifurdalást érzett.
Körülményei is megváltoztak (lánya meghalt), a nyilvánosság is felzaklatta (nemcsak a rosszallás, hanem a dicséret is), és egyre súlyosabb kétségekkel küzdött (úgy érezte, művészi ereje nem elégséges a munka nagyságához mérten). A nemzet költőjének szerepét is egyre terhesebbnek érezte, nehezen viselte a morális kényszert, és közben a „modern” költészet útján is elindult.
Ráadásul meg kellett érnie, hogy a magyar közgondolkodásban megváltozott a magyarság őstörténetéhez való viszony, így a trilógia témája is megkérdőjeleződött. A tudományos kutatások ugyanis vágyálomnak minősítették a hun-magyar rokonságra vonatkozó elképzelést. Kiderítették, hogy Attila hun király csak a mondákban őse a magyarságnak, történelmileg semmi köze hozzánk.
Az új nyelvtudósok kidolgozták a finnugor nyelvrokonság elméletét, vagyis a magyart a finnugor nyelvcsaládba sorolták. Mivel a hazafias közvélemény úgy tartotta, hogy „nyelvében él a nemzet”, most a hunok helyett a finnugor nyelvcsaládba tartozó szegény, nemegyszer félnomád népeket (vogulok, osztjákok) kellett rokonnak tekinteni.
Arany, aki a magyar múlt buzdító, dicsőséges emlékeit akarta felidézni, ezekkel a magas műveltséget létre nem hozó, kis lélekszámú népekkel nem tudott mit kezdeni.
A Csaba-trilógia pedig, a nagy múltat a magyar nyelv teljes pompájában felidéző remekmű egyszerre hiteltelenné vált. Bár maga Arany hitt a hagyomány hitelesítő erejében, e tekintetben nem számíthatott még a kor műveltebb értelmiségére sem. Nemzeti-őstörténeti nagyepikájából nem lett a múltat a jövőbe átvezető, nemzeti egyetértésre alapuló, közösségformáló erő.
A finnurisztika teljes győzelmét már nem kellett megérnie, sem azt, hogy a történettudomány és a pozitivista filológia megcáfolta mindazt, amit ő még teljes hittel vallott a hun-magyar rokonságról és az elveszett magyar „naiv eposz” egykori létezéséről.
Végül a Buda halála a magyarság eredetének mítoszát újrafogalmazó nagy mű helyett „csak” iskolai kötelező olvasmány, valamint buzgó tanárok, költők és esztéták szívügye lett.
Frissítés: Egészen a közelmúltig tartotta magát az elképzelés, hogy a hun-magyar rokonság csak fantáziaszülemény, amire nincsen tudományos bizonyíték. Azonban a friss kutatások – a Magyarságkutató Intézet archeogenetikai kutatásának 2020-as eredményei – szerint mégiscsak van genetikai rokonság a hunok és a magyarok között.
Azaz tudományos bizonyítást nyert, hogy a hun-magyar rokonságról szóló mondáknak van valóságalapjuk. Ez azt jelenti, hogy Aranynak volt igaza és nem a szkeptikusoknak, és hogy a magyarság eredetmondáját feldolgozó Buda halála hitelessége többé már nem lesz megkérdőjelezhető.
