Krimhilda (Etele felesége): germán, a Nibelungok nemzetségéből származó özvegy, aki első férjét, a halott Szigfridet még mindig jobban szereti („Szeretem holtan is, szeretem még most is; / Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is”), és csak azért ment hozzá Eteléhez, mert egy vad hunra számított, aki majd bosszút áll érte.
Krimhilda egyéniségének legértékesebb része ez a kitartó, rendületlen szerelem, amely azonban árulás Etelével szemben. Életének értelme ugyanis nem Etele, és nem is a hun nép sorsa érdekli, nem fontos neki a birodalom nagyságának biztosítása. Egyedüli célja a bosszúállás Szigfrid halála miatt.
Tehát életcélja ellentétes Etele céljával: fiától is a maga családi viszályának véres megoldását várja, mintegy eljegyzi őt saját bosszújának: „Poharukban vérré a lakomba váljon, / Vendégágyba ki hál, koporsóba’ háljon. / Bizodalmas hajlék éjtszaka lobbanva, / Férjem gyilkosait temesse be hamva.”
Asszonyi kicsinyessége végzetesnek bizonyul az eleve is megosztott hun táborban. Kíméletlen pontossággal méri fel saját érdekeit és jelöli ki személyes célját. Ezzel azonban azt is bevallja, hogy mind Etelétől, mind a hunoktól mélységesen idegenkedik: „Közelébb vagy hozzám, mint Etel, a férjem, / Tested az én testem, véred az én vérem: / Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél, / Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél.”
Az idegenséget jelzi az is, hogy Krimhilda és Etele kapcsolata a puszta érzékiségen alapszik („Hattyu fehér teste forog a hab ágyon. / A lelke meg úszkál tenger hiu vágyon, / Apró pihegését únja Aladárnak; / Körül éjsűrítő nagy kárpitos árnyak…”).
A lelki idegenség, a puszta érzékiségre épülő házastársi kapcsolat megfelel Etele egyéniségének, testi-lelki hangoltságának, és hogy ennyire megfelel, az nyit a végzetnek utat. Az idegenség motívuma a magyar nemzeti sors társtalanságát, egyedülállását, a magyar nép magára utaltságát jelképezi.
A végzetet magában hordozó szereplőként Krimhilda különös fontosságot kap. Alakját Arany tárgyilagosan rajzolja meg: Krimhilda nem szándékosan, hanem ártatlanul, szinte akaratlanul készíti elő férje romlását. Ezáltal még ijesztőbb a tanulság, hiszen Arany kortársai a kiegyezésre, vagyis az Etele-Krimhilda házasság újrakötésére készültek…
Krimhilda ugyanúgy nem érzi át, nem érti meg a hun sorsot és annak követelményeit, ahogy Ausztria sem értette a magyar sorsot és történelmet. Krimhilda egy idegen asszony, aki a lelke legmélyén sohasem tud azonosulni azzal a néppel, amelybe beházasodott. Érdekei, kötődései eleve másfélék, mint a hunokéi, szívében ő más ügyekkel van eljegyezve.
Arany a németekkel való „házasságot” éppoly végzetesnek tartotta, mint Etele és Krimhilda házasságát, méghozzá a magyar néptudat egyik legősibb emléke, az újabb és újabb szenvedések által megpecsételt történelmi tapasztalat miatt.
Ezen mit sem változtat az, hogy kedvelte Deák Ferencet és Görgey Artúrt. Azt akarta, hogy a magyar jövő ne függjön a szász Detrék romboló, álnok tanácsaitól, megrontó intrikáitól. Vagyis Arany ugyanúgy a nemzeti függetlenség pártján állt, mint Kossuth, még ha személy szerint nem is volt közük egymáshoz.
Gyöngyvér (Buda felesége): Krimhildához képest „nemzetibb” asszonytípus, aki férje révén a hun sorssal is tud azonosulni. Meddő, és mivel nincs saját gyermeke, mohón és fájdalmasan ragaszkodik a kis Aladárhoz („Reszketsz, tudom azt is, gyermek Aladárért, / Volna fiunk olyan, te nem adnád árért, / Arany-ezüstér nem, az egész világért: / De hiába esdünk ilyen boldogságért.”).
Gyöngyvér is elősegíti a katasztrófa bekövetkeztét, ugyanakkor vállalja a férjével közös végzetet („Feles feleséged hadd legyek a bajban”).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
