A két testvér között a 2. énekben bomlik meg az egyensúly. A féltékenységet és a viszályt az okozza, hogy az emberek nem Budát, hanem Etelét tekintik királynak („Nem is emlegettek ott egyebet nála, / Etele a húnok igazi királya”).
Ennek oka, hogy Etele kapcsolatban van a néppel, együtt él velük, ő szervezi a hadat és sokkal aktívabb („Ő kora hajnaltól, paripán ül estig, / Ő legelőször kél, legutolszor fekszik.”). A nép köréből nő magasra, és teljesen egybefonódik a közösséggel. A nép együtt mozdul, vadászik, készül hadjáratra, harcol, tépelődik, pártoskodik a vezetőivel.
A 4. énekben Etele egy nagy vadászatra hívja össze a sereget a Mátrába (hadgyakorlatot tart). Budát megtámadja egy bölény, és Etele megmenti. A bölény a szarvával kibelezi Buda lovát, amely elesik, és Buda fél combja beszorul alá.
A bátyját megmenteni siető Etele előtt megjelenik Ármány, és megkísérti azzal a gondolattal, hogy: „Nem volna-e bátyját jobb hagyni halálra, / Mint hagyni türelmét örökös próbára”, de Etele ellenáll a kísértésnek és megmenti a testvérét. Így Buda meggyőződhet arról, hogy öccse nem akar a vesztére törni.
Etelében valójában szikrája sincs meg a hatalmi kapzsiságnak, nem hagyja cserben a halálos veszélyben levő bátyját, aki jó néhányszor próbára teszi becsületességét és türelmét. Buda az, aki becsapottnak érzi magát, mert Etele akaratlanul, már a puszta létével, energikus tetteivel, népszerűségével sérti az egyenlőségre tett esküt. Buda ebben tudatosságot sejt és ármányt gyanít.
A 7. énekben az idegen követség Etele előtt tiszteleg. Buda kénytelen látni, hogy a külföldiek is mellőzik őt, egyenesen Eteléhez küldik a követeiket.
Folyamatosan történnek kísérletek a két testvér közti békesség helyreállítására, sebeiket nagylelkű gesztusok gyógyítják, de az épp csak megszülető békét mindig újabb sérelmek zavarják meg.
Például a feleségek kicsinyes viszálya is nagyban veszélyezteti a békét a két testvér között. A két sógornő gyűlöli egymást, későbbi viszályuk már találkozásuk pillanatában borítékolható („Hamar a két asszony szeme összevillant, / De csak amíg ember frissen egyet pillant, / Hidegen egymásnak azalatt benyelték / Ruháit, alakját egész teste-lelkét”). Viszályuk kicsinyes, kínos családi civakodásokkal kezdődik (pl. a kis Aladár húzódozik nagynénje csókjaitól).
A végleges szakításhoz a sólymos epizód vezet el, mely egy véletlen, önmagában véve súlytalan esemény lenne, ha nem gyülemlett volna már fel annyi indulat a két asszonyban. Krimhilda sólyma megöli Gyöngyvérét, Etele békítésére pedig felesége azzal válaszol, hogy a maga sólymát kitekert nyakkal veti sógornője elé.
A két testvér most még ki tudja békíteni a két asszonyt, de feleségeikben már végbement mindaz, ami bennük is végbe fog menni. A kitekert nyakú sólyom már a testvérgyilkosság előképe.
A 8. ének fordulópont, mert itt ismerjük meg a Hadúr által szabott feltételt: Hadúr, a szereplők sorsát irányító istenség kívánsága az, hogy Etele erőt vegyen önmagán. Hadúr a szereplők számára láthatatlan felsőbb lény, akinek alakját az elbeszélő az olvasó elé idézi. A Hadúr-jelenet pátosztól mentes, inkább álomszerű, mint színpadias (8. ének, 80-82. versszak).
Itt szűnik meg az idill és a tragédia kettőssége: eddig harag és kibékülés váltották egymást, innentől már csak baljós epizódok jönnek.
A 9. énekben Gyöngyvér és Krimhilda utolsó veszekedése után (mely az Aladár derekára kötött isten kardja miatt tör ki) a testvérek szakítása véglegessé válik. „Buda királlyal nincs közöm ez’ tán semmi” – jelenti ki Etele.
Eddig főként magánéleti, családi konfliktusokat láttunk, ezek eredményeként most jön a konfliktus a közéletben: a hun nép széles köreire is kiterjed a viszály, az egység megbomlik. Egyre inkább felismerhetjük az eseményekben az Arany-korabeli magyar valóságot.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
