Szereplők: a szereplők összetett jellemek, amelyek erények és hibák egységéből állnak. Gyarlóságaik kezdetben még egyensúlyban vannak a jó tulajdonságokkal, ami a béke záloga. Ezt az egyensúlyt Detre bontja meg. A mű drámaiságát az erények és hibák egymásnak feszülése, dialektikus hullámzása hozza létre.
Buda és Etele viszálya személyiségük különbözőségéből fakad. A konfliktus tulajdonképpen a tehetetlen Buda oldaláról kap mindig újabb tápot a továbbfejlődéshez. Etele sokáig mentes marad a sötét indulatoktól, de aztán annál hevesebben történik meg nála a fordulat. És amikor megtörténik, sokkal messzebb sodorja az indulat, mint Budát a maga régóta lappangó gyűlölködése.
Az 5 főszereplő közül csak Detre jelleme változatlan, szerepe állandó: intrikájával ő szabja meg a másik 4 szereplő indulatainak, tetteinek irányát.
Buda: jog szerint ő a király, de nem uralkodásra termett ember. Az elején még nagylelkű, bölcs királyként mutatkozik be, talpraesetten érvel a hatalom megosztása mellett, de már ekkor érzékelhető bizonytalansága („Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz”), Királynak tettre kész ember való, aki képes és mer is határozottan dönteni és cselekedni. Buda sokat vívódik a döntései előtt.
Másik fő vonása a józan, okos mértéktartás. Tehát úgy ismerjük meg, mint a józan középszer, a határozatlanság és a gyanakvás képviselőjét. Passzív, középszerű ember, aki tisztában van saját tehetetlenségével, és retteg a fiatalabb Etele roppant erejétől és vezéri kvalitásaitól.
Buda változékony, bizonytalan, következetlen, ingatag jellem. Sokat gyötrődik, mielőtt megosztja a hatalmat öccsével, és tettét másnapra megbánja („Vád neki amit tett, bánja ha mit nem tett.”).
Azért adja át Etelének a hatalom felét, hogy a hatalom még biztosabban álljon, de hibát követ el. A hatalom megosztásával ő maga lép rá a lejtőre, és eleinte lassan, majd a 7. énektől egyre meredekebben zuhan a pusztulásba. Lényegében a hanyatlás képviselője a műben.
Nem normális dolog a királyi hatalmat megosztani, ez gyengeség Buda részéről. Persze, nemes gesztus testvéri szeretetből királlyá tenni az öccsét, de a hatalomgyakorlás szempontjából nem előnyös megoldás. Ráadásul e meggondolatlan tette után még azt is hagyja, hogy öccse, Etele a fejére nőjön (pl. Etele súgja Budának, hogyan kell a hadat irányítani, ami megalázó Buda számára).
Etele: a fiatalabb, aktívabb, tehetségesebb testvér, akinek személyisége teljesen ellentétes a bátyjáéval. Természetes magabiztosság jellemzi, amely fiatalságából, katonai tehetségéből és politikai érettségéből táplálkozik.
Népszerű, energikus fiatalember, de kénytelen visszafogni tettvágyát, hogy ne sértse meg bátyja érzékenységét. Nem tör Buda helyére, nincs egyetlen esküszegő gondolata sem. Bátyját szereti, sőt egy ideig tiszteli is.
Sokkal emberibb, közvetlenebb jellem, mint Buda. Elvont fenségesség helyett természetességével, tisztaságával, sugárzó fiatalságával, atletikus edzettségével, mértékletességével igyekszik hatni a környezetére.
Egyre növekvő tekintélyét meg akarja óvni. Égi, földöntúli jelek (álomlátás) is biztatják, hogy az istenkardot neki kell a kezébe vennie és világhódító királynak lennie. Amikor kipróbálja az isten kardját, így szól: „Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak! / Ihol én, ihol én pörölye világnak! / Sarkam alá én a nemzeteket hajtom: / Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!”
Udvara az erőt és a harmóniát sűríti magába, Etele nagy ünnepségeket tart. Ehhez képest szánalmasan kicsinek érződik minden, ami Budával van kapcsolatban.
Etele beszédstílusát szűkszavúság, összeszedettség jellemzi, kommunikációjában egy királyibb stílus figyelhető meg. Csak egyszer szólal meg hosszabb magánbeszédben, amikor a követjárás után kifejti Budának a saját uralmi terveit (7. ének, 31-42. versszak). Ebből a megszólalásából egy nagy egyéniséget, nagy politikust ismerünk meg.
Etele tetteit értelem és érzelem felváltva motiválja. Érzelmei visszafogottak, ugyanakkor hirtelen természetű, indulatos („Felforra Etelének hirtelen a vére, / Zúgó patakokban ömlött a fejére”, 7. ének 26. strófa). A nagyság, nagylelkűség és erő kísérője az indulat. Etele hirtelensége a malomkövet hajító Toldira emlékeztet, és ugyanúgy ez lesz a veszte, mint Toldinak.
Az indulatosság gyakori tulajdonságuk az erős egyéniségeknek, és ha nem képesek önfegyelemmel úrrá lenni az indulatukon, akkor az indulat az erőt gyengeséggé változtatja. Ez történik Etele esetében is.
Etele soha nem forgatott a fejében bátyja elleni pusztító gondolatokat, de indulatossága fokozatosan nő, és végül gyilkos haraggá feketedik. Amikor a bölény megtámadja Budát, már akkor önkéntelenül megfordul a fejében a gondolat, hogy talán jobb lenne, ha hagyná a bátyját odaveszni, de ekkor ez még csak egy futó gondolat, s Etele megmenti a testvérét.
Fontos, politikai fejleménynek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy Etele a Detre által kívánt irányba mozduljon. Amikor önuralma elfogy, akkor esik a testvérgyilkosság bűnébe: nem tud felülemelkedni a haragján és megöli a bátyját. Ráadásul tettét még a befejezésben is jogosnak véli („Szigorúan, de igazán büntettem”, 12. ének, 83. versszak). A trilógia 2. részében kezdődött volna Etele lelkiismereti válsága.
Etele nem tudta önmagát legyőzni, nem volt képes indulatán úrrá lenni. Ezzel a hun népnek ígért dicsőséges jövőt is eljátssza. Megszegte az isteni törvényt, bűnt követett el, és ezért bűnhődnie kell. Nemcsak neki, hanem népének is.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
