A 10. énekben Etele elbúcsúzik a vadászatra hívott seregtől, hazabocsátó szavára örömkiáltásban törnek ki a katonák, de amikor önként jelentkezőket kér, a sereg egyemberként visszamarad az igazi hadjáratra.
Az Etele körüli pezsgés még feltűnőbbé teszi a tétlen Buda magányosságát. Felesége, Gyöngyvér korholja tehetetlensége miatt, a szidásra és a panaszáradatra Buda haraggal, visszautasítással és a felelősség áthárításával válaszol („Ne szutyongass mindig, Ármány felesége! / Mert, ha tovább a szót ellenem így hajtod, / Megmutatom, meglásd, ki a férfi, rajtad. / Te vagy oka ennek, a te gonosz nyelved, / – Mert nem fér soha két asszony egymás mellett”).
A zsémbes vita hatására végül Buda megpróbálja tekintélyét talpra állítani, tanácsülést hívat össze, ahol számba veszi Etele hibáit és nyíltan megfogalmazza sérelmeit, vádjait. Követeket küld öccséhez, de rögtön utána önvád gyötri az Eteléhez intézett kemény szavak miatt („Azt is neki megmondd, úgy akarom, bátran: / Hogy az Istenkardnak illő helye sátram; / Kérkedve magánál ne tartsa továbbat; / Illeti a főt az, nem pedig a lábat.”).
A tanácsülésen a távol levők miatti bosszúságát a jelenlevőkön tölti ki, ami azt jelzi, hogy rossz politikus. Gunyoros szavaival önnön tekintélyét rombolja.
Buda szánalmasan erőtlen. Az Etelének küldött kemény üzenetnek nincs „fedezete” sem Buda személyiségében, sem támogatóiban. A szigorú szavakat vivő követ, Szömöre és társa az éji lovagláson már retteg Etele színe elé jutni, és végül, félve Etele haragjától, meghamisítja, letagadja küldetése célját. Felszólal a lakomán, de úgy állítja be a dolgot, mintha rögtönzött tréfáról volna szó.
Buda erejét, méltóságát felesége szította fel, de ez az indulat hamar elfogy, és Buda rettegni kezd, mert józanul látja a valóságot és fel tudja mérni az erőviszonyokat („Rettegek én, Gyöngyvér, – rettegek és fázom, / Hogy e mai lépés sietteti gyászom; / Eteléhez nagy szót viszen a követség: / Félek, hogy a súlya rám vissza ne essék.”).
Felesége ekkor két tanácsot ad neki, ő mindkettőt megfogadja: 1. hívja vissza a követeket, 2. királyi kincseken béreljenek fel híveket. Buda jól teszi, hogy megfogadja az első tanácsot, a második tanács megfogadása azonban vakságát jelzi.
Buda öccsével kapcsolatos gondolatai egyre sötétebbek. A 11. énekben, miközben Etele a keleti (bizánci) császár ellen visel hadat, Budaszállás helyén hatalmas várat építtet, és ellopatja a világhódító isten kardját. Ezzel az aljasságig süllyed. (Buda felépülő városa lesz majd később a magyar főváros!)
Amikor a történteknek hírét veszi, Etele azonnal békét köt a császárral és hazatér seregével, aztán viadalban megöli a testvérét: „Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik, / Vállközön a kardját belemártá mellig; / Arccal, Buda ki volt, a porba merűle, / Iszonyú csendesség fagya meg körűle.” Így Buda városának köveit egy testvérgyilkosság során kiömlő vér öntözi meg.
A két testvér vagyonért, hatalomért folyó vetélkedése tehát azzal ér véget, hogy az erősebb megöli a gyengébbet. Ezután Buda felesége, Gyöngyvér férje holttesténél megátkozza Krimhildát, Etele feleségét, és ennek fiát, Aladárt, és átkot mond Etelére is, aki iszonyodva veszi kezébe a „csoda-kardot” („Megrázkodik a hős, markolat érintvén”).
Az utolsó énekben ott kísért az ország pusztulása. Egyrészt Gyöngyvér átka miatt, de inkább Etele tettének következményeként. Hadúr kimondja az ítéletet: „Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek – / Népe jövendői számlálva Etelnek” (12. ének, 74. versszak).
A történelmi katasztrófa egyrészt az idegenek ármánykodása, alattomos aknamunkája, intrikája miatt következik be, másrészt Etele hibájából, akinek önuralma csak egyetlen alkalommal csődöt mondott, és ez elegendő a végzetszerű romláshoz.
A „had ura Isten” Etele bűnében az ember tökéletlen voltának bizonyságát látja. Könnyezve kiejtett végszavai az ember földi istenülésének lehetetlenségéről szólnak („Isten, alant földjén, ő lehetett volna; / De nagy ily kísértés földi halandóra”).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
