Téma: a Buda halála a hun mondakörből meríti tárgyát, a téma két testvér, Buda és Etele viszálya, vetélkedése, hatalmi harca és Etele győzelme.
Buda hun király megosztja uralkodói hatalmát öccsével, Etelével, akivel ezután ellentétbe kerül. A korábban leigázott szászok fejedelme, Detre érdeke az, hogy a testvérek közt viszályt keltsen, így mindent megtesz, hogy a szakadék elmélyüljön köztük. Intrikájával, gyűlölségével eléri, hogy Etele megölje Budát.
A mű középpontjában a testvérpár viszonyának megromlása áll. Aranyt főleg a belső, pszichológiai történések érdekelték, a viszályt egyszerű okok és viszonylag egyszerű cselekmény keretében vázolja fel. Erőssége a lélektani ábrázolás.
Műfaj: elbeszélő költemény.
Hangulat: drámai, feszült, súlyos, nyomasztó, esetenként fenséges hatású.
Stílus: sajátos, régi és tájnyelvi szavakat (pl. „környéközte”) felelevenítő, veretes stílus gyakori inverziókkal. Arany a „krónikák egyszerű nyelvén” akarta előadni a történetet, s ennek érdekében „ószerűen naiv formát” teremtett. Jegyzetében leszögezte: „Sem a régit, sem a népit nem használtam affektatioból, hanem a tárgy kellő színezésére, ott és annyiban, hol és mennyiben céljaim kívánták.”
Nyelvezet: enyhén, mértékkel archaizáló, azaz régies szavakat használ (ez nemes veretet kölcsönöz a műnek), pl. „vűn” (=vitt), „sajog” (=fénylik), „mersz” (=bátorság), „mén” (=megy). E szavak értelmét és használatuk jogosságát gyakran jegyzetben is megmagyarázza.
Kifejezőeszközök: metafora, hasonlat, költői jelzők (a 19. század közvetlen jelentésű, általános tulajdonságot kiemelő jelzői helyett már differenciált jelzők, melyek egy rejtett, nem közkeletű tulajdonságot emelnek ki), jól megválasztott igei állítmányok (köztük sok hangfestő és hangutánzó), inverziók, fokozások (pl. „Ilda, kaján Hilda, kegyetlen Krimhilda!”).
Rendkívül képgazdag mű, nyelvünk egyik csúcsteljesítménye. Arany nyelvteremtő ereje és képzelete gazdagon megmutatkozik. Nagy szenvedéllyel kutatja a keletkezést, elmúlást, változást, stb., és mindig a lehető legpontosabb, legigazabb kép megtalálására törekszik.
Pl. az emberi dolgok változandóságára egész sor példát hoz, máskor a keletkezés, a kibontakozás folyamatát festi mesterien. Erre a legszebb példa a 11. ének nagy hasonlata Buda arannyal vásárolt hírének, „becsületének” feltámadásáról (11. ének, 49-52. versszak).
Máskor a természetből vagy a korabeli paraszti életből kölcsönöz képeket. Szókincsében a leggyakrabban előforduló elemek: víz, folyam, ló, nyíl, fék, kalmár, fáklya, kard, rengeteg, kártya, olaj, becses, ostor, hajnal, ág, kő, felhő, méhes, ménes, villám, stb. Ezeket az ősi fogalmakat azonban friss, modern asszociációk törvénye szerint használja fel.
Az így megalkotott képek mindig elmélyítenek, feltárnak valamit, pszichológiailag olykor megdöbbentően finomak, az emberi jellem és idegrendszer működésének hiteles ábrázolói.
A mondanivaló szuggesztív kifejezésére szolgál az a módszer, hogy ugyanazt az alanyt több mondatban más és más állítmányhoz kapcsolja: „Kincs elalutt hálát, régi bosszút felmar, / Kincs váj sebet újra, ha behegedt a var. / Kincs egyenest görbít, egyenesít görbét: / De ügyesen kell ám használni az örvét.”
Verselés: ősi négyütemű tizenkettes, tagoló forma, de van egy verstani újítás: Arany rendszeresen, nem állandó helyen choriambusokat iktat a verssorokba, s így egy újfajta szimultán ritmus keletkezik.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
