Alapmotívum: testvérgyilkosság (ősi toposz, már a Bibliában is megtalálható Káin és Ábel történetében).
Beszédhelyzet: az elbeszélő nyugodtan, tárgyilagosan adja elő a történetet, melyben szereplőként nincs jelen, mégis érezhető a jelenléte, a téma iránti érdeklődése, a szereplők iránti rokonszenve vagy ellenszenve. Nem részvétlen krónikásként, hanem a nyugalom, a művészi harmónia megtestesítőjeként beszéli el az eseményeket, és együttérző tárgyilagossággal ábrázol.
Ez a személyesség erős líraiságot eredményez, az elbeszélő időnként a történetet megszakítva tesz egy-egy megjegyzést magával a művel vagy annak megírásával kapcsolatban (pl. „Oh, ha nekem volna most egy szavam ollyan, / Mellyel az egy percet röviden rajzoljam!”) vagy megszólítja a természetet, a napszakokat, az égitesteket (pl. „Ébredj deli hajnal, te rózsa-özönlő!”, „Támadj koronás nap! már zeng neked a dal”).
Az olvasó benyomása az, hogy a Buda halála a választott témát jól megismerő és mély emberséggel ábrázoló, a nyelvhasználat és a szerkesztés minden fogását biztonsággal alkalmazó költő remekműve.
Cselekményvezetés: lineáris. A kompozíció az idill és a tragédia kontrasztjára épül. Idill és tragédia csökkenő-növekvő mértékben, együtt van jelen. A történet az idill, az egyetértés, a béke állapotában kezdődik és egyetlen ívben vezet el a tragédiáig, a viszályig, a gyűlöletig és testvérgyilkosságig.
Arany ábrázolásának súlypontja nem a kalandos epikus eseményekre esik, mondanivalója átadását a konfliktus rendkívül fokozatos kimélyítésével éri el. Kezdetben épp csak megjelennek az első bárányfelhők, aztán újra felderül az ég, később azonban a felhők egyre szaporodnak, és a napfény egyre nehezebben tör át rajtuk, végül a viharfelhők teljesen beborítják az eget.
Az egyre súlyosbodó ellentét végül a szakításig sodorja a szereplőket. Arany a modern lélektani regények eszközeivel fokozatosan bontja ki azt a folyamatot, amely a végső töréshez és a testvérgyilkossághoz vezet. A tragikus vétség elkövetésének aprólékos és finom motivációja, illetve annak fokozatai adják a mű gerincét.
Cím: témajelölő, tartalmazza a főszereplő nevét (a mű fő alakja Buda, ő a címadó hős, őt és feleségét, Gyöngyvért mintázta meg Arany a legaprólékosabb részletességgel).
Szerkezet: 12 énekből áll.
Az 1-6. énekek egy-egy fő mozzanatot tartalmaznak, a 7. énektől kezdve azonban az énekek terjedelme egyre nagyobb, és anyaguk is sokrétűbb, két vagy több fontos mozzanatot is kifejtenek.
Cselekmény: Bendegúz gyermekei hárman voltak testvérek, a legidősebb már meghalt, Buda a hun király, öccsét, Etelét csak maga mellé emelte, megosztotta vele az uralkodói hatalmat: „Légy te, öcsém a kard; én leszek a pálca.” – azaz öccsére bízza a hadvezetést, míg ő a törvényhozó hatalmat gyakorolja.
Buda érvelése a hatalom megosztása mellett: „Nem gondolom azzal fénynek apadását: / Egy fáklya tüzéről, ha gyújtani mását; / Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal, / Sőt ragyog a kettő még teljesb világgal.”
Valójában nem a belátás, hanem a meggondolatlanság, egy elhamarkodott ötlet vezetett a hatalom megosztásához. A nép véleményét nem ismerjük meg a döntéssel kapcsolatban, az udvari tanács pedig helyben hagyja a döntést: „Helybehagyják ott mind bölcs szavait, tettét. Mivel öccsét nála jobban is szerették.”
Meggondolatlan tettét Buda hamarosan megbánja. Detre nyilvánítja először nemtetszését, aki a király tanácsadója. Már másnap az osztozkodást kárhoztatja és mérget csepegtet Buda szívébe (ezt egy másik fényhasonlattal teszi: „Megfogyatád önkint hatalmad egészét, / Hogy a fele árán megváltsd fele-részét: / Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód: / Feljött az erős nap, halványodik a hold.”)
Detre szerint hiú remény azt gondolni, hogy a két testvér egyenlő lehet a hatalomban. Az új és a régi, az erős és a gyenge harca nem lehet döntetlen. „Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te: / No hát ne legyen több, vigyázz elejénte; / Színig ugyan tartja folyamot is partja: / De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.”
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
