Arany János: Tengeri-hántás (elemzés)

A hold elbájolja, felcsalja a toronyba és a halálba taszítja a fiút:

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?…
– Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. –”

Nem egészen világos, hogyan halt meg Ferkó: először a boglyára szaladt fel, aztán felmászott a toronyba? Véletlenül esik le a magasból vagy szándékosan veti le magát? (A „feje szédül” azt sejteti, hogy leszédül a magasból, azaz véletlenül zuhan le.)

Rettentő nagy a balladai homály, amit nehéz megszűntetni (teljesen nem is lehet). A ballada szinte mindenről hallgat, az olvasónak nagyon aktívnak kell lennie, nagyon kell figyelni. Az olvasás során folyton arra kényszerülünk, hogy kérdéseket tegyünk fel és többletjelentéseket adjunk az egyes verssoroknak, mert különben nem tudjuk összerakni a cselekményt, és nem értjük meg, mi történt.

A végén tehát csak annyi derül ki biztosan, hogy a fiú is meghal, valószínűleg úgy, hogy leszédül onnan, ahová felmászott. De az ő halálának körülményei ugyanolyan rejtélyesek, mint Dalos Eszti halála. A mesélő csak sejteti, hogy ő is meghalt: tizenkettőt üt neki az óra, éjfél lesz neki, vagyis élete véget ér. (Az éjfél a középkori hiedelemvilágban, népi babonában a kísértetjárásnak és a rémségeknek az időpontja.)

Az 5. sorból úgy tűnik, a tengerihántás résztvevői ugyanabból az adonyi toronyból hallják a harangozást, amelyből Ferkó lezuhant (vagy levetette magát).

Ha összehasonlítjuk, hogy Eszti halálát a harang, Ferkóét az óra jelzi metaforikusan, abból is láthatjuk, hogy ki a bűnös és ki az áldozat. A harang ugyanis, amely a lány halálakor szólt, valahogy melegebb, kegyeletteljesebb. Az óra, amely Ferkó halálakor tizenkettőt üt, kegyetlenebb, hidegebb, ridegebb, végzetesebb.

Az utolsó strófában is egy néphit jelenik meg, mely szerint a halottak fönt, a magasban furulyáznak.

Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.

Ez a befejezés elég szürreális… olyan, mintha a megbomlott elméjű Ferkó lelki tartalmai vetülnének ki a külvilágra.

Tuba Ferkó és Dalos Eszti története a múltban történt, de a kiszólásokon keresztül a jelenre való utalások is ékelődnek bele. Itt, az utolsó versszakban viszont a múlt következménye válik jelenné: a mesét hallgató fiatal legények és leányok dideregve figyelik a fölöttük repülő halott szerelmesek kísérteties muzsikálását.

Itt tehát egybecsúszik a történet ideje és a történet elbeszélésének az ideje. Ez azt sugallja, hogy a történet szereplői (Ferkó és Eszti), és azok, akik a történetet hallgatják, egyazon közösségnek a tagjai, csak esetleg más-más időben élnek. Vagyis a történet mesélője egy olyan mítoszt ad át a fiatalságnak, amely generációról generációra hagyományozódik a faluban.

De az is lehet, hogy Eszti és Ferkó tragédiája nem olyan rég történt: a tűz körül ülő fiatalok akár személyesen is ismerhették őket. Ez esetben valószínűleg nem először hallják ezt a történetet, amelynek újramesélése inkább csak a trauma feldolgozása és a hagyományőrzés része. A faluban megesett történtetek újramondása ugyanis a közösségtudatot erősíti.

Ugyanakkor ez tanulságos történet is, amelyből okulni lehet. Az utolsó versszakkal Arany mintegy megemeli az egészet, minden lányra, minden fiúra érti, amit mond, nemcsak Dalos Eszti és Tuba Ferkó esetére. Így a ballada jelentése általános szintre emelkedik: minden olyan lányról és fiúról szól, akik vágynak a szexre és egymásra találnak, de nem mindegy, hogy ez mikor történik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!