Szereplők, jellemek: szánalmas, szánandó hétköznapi emberek, átlagemberek. Szemben Balzac és Stendhal tehetséges, nagyra törő figuráival, akiket hajt az ambíció, és hibájuk inkább az erőszakos törtetés, a mindenáron való érvényesülési vágy, Flaubert alakjai belesüppednek a hétköznapok szürkeségébe, vigasztalan unalmába. Még azok is képtelenek menekülni belőle, akik ki akarnak törni.
Emma Bovary: a regény hősnője és címszereplője, Emma Rouault falusi lány, aki a bertaux-i tanyáról kikerülve lesz a vidéki orvos, Charles Bovary felesége. Élete unalmas a férje mellett, és megundorodik környezete korlátoltságától, középszerűségétől, valami másra vágyik.
Messze kiragyog ebből a lapos, sekélyes világból, amelyben élnie kell. Már a külsejével is kitűnik különös, izgató szépsége folytán (főleg Bovary első feleségéhez képest, vagy ha összehasonlítjuk Homais-néval, aki kiábrándítóan lompos). Sötét a szeme, formás az alakja, szép a foga, könnyed a járása stb.
Nemcsak a patikus szerint kivételes asszony, a nemesi származású férfiak, pl. Andervilliers márki és Rodolphe is felfigyelnek rá, mert olyan, mint egy párizsi nő. Mindenki megnézi, mindenkinek feltűnik, senkit se hagy hidegen.
A yonville-i polgárasszonyok persze irigykednek rá. Megbámulják előkelő öltözködését, és finom viselkedése miatt bolondnak nevezik.
Nemcsak a szépsége, hanem bonyolult lelkivilága folytán is elüt a környezetétől. Érzelmekben gazdag, mély, szenvedélyes lelke van, érzékeny, és örökösen valami belső nyugtalanság kínozza. Ez az oka, hogy olyan merészen tud küzdeni a boldogságért, és akár gátakat is képes lerombolni érte. Mindenekelőtt ez a lelki alkat különbözteti meg a többiektől.
Ebből nyilvánvaló, hogy Emma nem való abba a világba, amelybe a sors helyezte. Idegenül érzi ott magát, semmilyen szinten nem tud kapcsolódni a környezetéhez, ezért végtelenül magányos.
Nem sok örömet talál a falusi életben, távol a nagyvilágtól, ezért egyetlen szórakozása az olvasás.
Kislánykorában, 13 évesen bekerült a roueni zárdába, ahol apácák nevelték, és itt falta a könyveket, 15 éves korára már mindent elolvasott, amit lehetett (a romantika egyszerűbb alkotásairól van szó, pl. Walter Scott, George Sand vagy François-René de Chateaubriand műveiről és gyenge hetilapokról).
Megszédült romantikus olvasmányaitól, így sokat ábrándozik, és később, asszonykorában is szüntelenül az álmait kergeti.
Egy színesebb, érdekesebb, tartalmasabb életet szeretne, mint amit a sors adott neki. A regények mesés, változatos, izgalmas világát szeretné átültetni a valóságba, persze sikertelenül, így bizonyos értelemben Bovaryné a középkori lovagregényeket átélni akaró Don Quijote női párja. Ő is romantikus olvasmányainak esik áldozatul.
Magatartásmintáit olvasmányaiból, regényekből, szerelmi történetekből meríti. (Ezek jórészt a romantikus írók által használt érzelmi sablonok, ideális szituációk és viselkedési formák.) Felfogását és tetteit ezek az elvek határozzák meg.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
- inkább képzeli, mint éli az életét – a hétköznapi valóság helyébe egy illuzórikus világot képzel (pl. „próbálta elképzelni, milyenek is lettek volna ezek a meg nem történt események”, „a bálra való emlékezés állandó foglalkozásává vált”, „követte őket gondolatban, hegynek föl, völgynek le, végig a falvakon át, az országúton, gyorsabban a csillagok fényénél”)
- mások jelenléte zavarja, mert ábrándozni akar – ez még szeretőire is igaz (pl. „Léon személyes megjelenése zavarta ezt a kéjes ábrándozást”)
- romantikus olvasmányai alapján keresi az „igazi élményt” az életében (pl. „Ezekben a regényekben nem volt szó másról, mint szerelemről…. meg üldözött hölgyekről, akik hirtelen elájulnak egy magányos kéjlakban… esküvésekről, csókokról, könnyekről és zokogásról, hintázásról a holdvilágban, csalogányról a bokrokban”)
- életében olyan helyzeteket teremt, amelyek a romantikus regényeket utánozzák (pl. „Közben, csalhatatlannak vélt elméletek alapján, Emma mindenképp azon volt, hogy szerelembe ringassa magát. Holdvilágkor, a kertjükben, sorra szavalgatta Charles-nak az emlékeiben megmaradt szenvedélyes verseket.”)
Aztán a romantikus regények hősnőinek utánzása vált át hirtelen valóságos szenvedélybe, szabadulásvágyba és szerelemvágyba, amely pusztulással végződik. A pusztuláshoz az vezet, hogy a romantikus személyiség víziója és a valóságos, hétköznapi, kisszerű világ összeütközésbe kerül.
Flaubert finoman ábrázolja Bovaryné lelkivilágát, vétkezéseit, szenvedését. Nem egyszerűen egy romlott, kéjsóvár asszonyról van szó, aki unatkozik, és nem bír magával, ezért hajszolja a testi örömöket és összevissza csalja a férjét. Emma sokat vergődik, gyötrődik romantikus álmai és az őt körülvevő prózai, kisszerű környezet között. Ennek jelei:
- nagyvárosi lapokat olvas – nem illenek a szürke, vidéki élethez, amit élnie kell
- ábrándozás Párizsról („Micsoda felmérhetetlen név!”)
Élete legnagyobb élménye a vaubyessard-i meghívás, a bál a márki pazar kastélyában, és a keringő egy igazi vicomte-tal. Akkor egy pillanatra olvasmányai világában érzi magát, ezért ez az élmény vízválasztó az életében. („Vaubyessard-i utazása nagy repedést támasztott az életében, hasonlót egy nagy szakadékhoz, aminőt az orkán váj olykor, egyetlen éjszaka a hegyekben”.)
Látásmódját jelzi, hogy „rendkívüli és magasztos” jelenségnek tartja a márki apósát, csak azért, mert a királyi udvarban élt.
Miután megismeri a főnemesi életformát, ezt az élményt keresi élete további részében, ebbe a világba vágyódik vissza. („Mindjobban átkozta a gondviselés igazságtalanságát.., irigyelte mindazokat, akik viharos életet élnek, az álarcosbálokat, a szemérmetlen örömöket, mindazzal a mámorral, amit ő maga nem ismert, s amit ezek az örömök biztosan garmadával adnak.”)
A boldogságot keresve szeret bele mindkét férfiba, aki a szeretője lesz, és a nem ismert örömöket, a viharos, változatos, izgalmas életet keresi a kapcsolataiban. Ám hiába hajszolja a boldogságot, mert mindig csak a boldogság látszata jut neki végül.
A probléma az, hogy van benne egyfajta naiv hit, hogy amikor változás történik az életében, akkor valami jobbnak kell következnie. Abban hisz, hogy a dolgok nem ismétlődhetnek meg, és ha korábban átélt valami rosszat, akkor csak jobb jöhet. Ez oda vezet, hogy mindig csalódnia kell.
Nem boldog a falusias környezetben, a mezőváros kicsinyes, kiábrándító körülményei között, ezért ki akar törni ebből a közegből. Az elszántsága nem hiányzik hozzá, megvan benne az akarat a kiemelkedésre, kitörési kísérletei mégis rendre kudarcot vallanak. A sors rácáfol arra az elképzelésére, hogy a dolgok nem ismétlődhetnek meg, hiszen az élete állandó ismétlődés.
Emmának nagy beleélőképessége, nagy képzelőereje van. Nagyon erősen, intenzíven átéli a helyzeteket, ezért amikor lelkileg összeomlik, az testi-fizikai összeroppanással jár együtt. Többször is belebetegszik lelki eredetű problémákba (vagy az unalomba, vagy a szakításokba). Amikor Rodolphe elárulja, 43 napig lázas, önkívületi állapotba kerül, és amikor Léon elhagyja, fizikailag legyöngül és vért köp.
A közeg, amelyben él, nem teszi lehetővé, hogy Bovaryné hős legyen, csak áldozat lehet. Törvényszerűen el kell buknia, mert földrajzilag egy szűk térben kénytelen élni (előbb a tostes-i lakásban, majd Yonville-ben), ahonnan nem távozhat. Hiába álmodozik Párizsról, Svájcról, Itáliáról, és más messzi városokról, az ő közege Rouen és környéke (néhány mérföldes távolság), és Rouennál messzebb sosem juthat.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
