Az igazság az, hogy Bovaryné mindkét szeretője átlagos, hétköznapi férfi. Lélekben egyikük se ér fel az asszonyhoz, mert érzelmeik felszínesek, és éppen attól a viharos, izgalmas, lázongó élettől riadnak vissza, amelyre Emma vágyik, és amit velük akarna élni.
Csak addig kell nekik Bovaryné, amíg az asszony megelégszik azzal, hogy titkos szerető legyen, és amíg kényelmes számukra a kapcsolat. Vagyis csak érzéki örömöket akarnak adni és kapni, de eszük ágában sincs engedni, hogy Emma megzavarja a megszokott, nyugodt kis életüket.
Emma viszont mindkét szeretőjétől azt várja, hogy elviszik magukkal, kiragadják ebből a közegből, amelyben élnie kell, és messzi tájakra utaznak. Vagyis jóval többet akar a kapcsolattól, mint a férfiak.
Nem veszi észre, hogy valójában mindkét férfi csak hitegeti és kihasználja. Egyikük se viszonozza az érzelmeit, de eleinte szerelmet hazudnak, hogy amíg kellemes számukra a viszony, addig magukhoz láncolják az asszonyt, utána azonban mindketten eldobják.
Viszonyaiban Emma egyre szenvedélyesebb és kéjvágyóbb, ugyanakkor szertelen rajongása, érzelmeinek zuhataga, áradozásai visszariasztják a szeretőit. Előbb-utóbb mindkét férfinak teherré válik, és már nem is titkolják, hogy nem szeretik, hogy közönyösek iránta, és elhidegülnek tőle, mert most már szívesen szabadulnának a kapcsolattól és az asszonytól.
Emma csalódik mindkét férfiban, boldogtalanná válik és kétségbe esik. A kétségbeesés pedig egyre mélyebb erkölcsi és anyagi örvénybe sodorja.
A második csalódás után már elveszíti a tartását, és egyre „olcsóbban” odaadja magát olyan férfiaknak, akik esetében szó sincs szerelemről, hanem egyértelmű, hogy csak használni akarják – és valamit adnak cserébe.
A roueni álarcosbál éjszakáján ugyan még ellenáll Guillaume úr, a yonville-i közjegyző szerelmi ajánlatának, de Binet-nek már valósággal felajánlkozik a remélt kölcsön fejében.
Emma sorsa az újabb és újabb kudarc. Az élete azért torkollik tragédiába, mert képtelen kitörni azok közül a szűk keretek közül, amelyeket a sors megszabott neki. Ő is, akárcsak a férje, több és más szeretne lenni, mint ami lehet.
Végül Bovaryné egy egyszerű, boldogtalan asszony marad, és amikor belátja, hogy nem tud több lenni, nem tud más lenni, akkor nem akarja tovább folytatni az életet. Nem tud és nem is hajlandó beletörődni abba, hogy az legyen, ami nem akar, úgy éljen, ahogy nem akar, ezért inkább véget vet az életének.
Marad még annyi lelkiereje, hogy meghozza ezt a döntést. Ha csak ilyen csúf és kiábrándító életet élhet, akkor inkább egyáltalán nem akar élni. Tulajdonképpen hasonló okból dönt az öngyilkosság mellett, mint Julien Sorel, a Vörös és fekete főhőse.
Bovaryné, míg életben van, csak egy boldogtalan, elégedetlen, házasságtörő falusi asszony, de amikor önszántából kilép az életből, más lesz és több lesz – a halálos ágyán válik óriássá. Az amúgy is törpe yonville-i polgárok most még kisebbnek tűnnek mellette.
Emma megmérgezi magát (arzént vesz be), haláltusáját a pap és a patikus nézi végig (akik a francia hagyomány két arcát képviselik: egyik a katolikus, másik a voltaire-iánus). Vitájuk a halott mellett el-elcsendesedik, és mindketten szundikálnak egyet. (Valójában egyformák, csak annyi a különbség, hogy a pap szenteltvizet hint szét a szobában, a gyógyszerész pedig klórmésszel szórja tele a padlót.)
Szeretői, Rodolphe és Léon egyáltalán nem rendülnek meg az asszony halála miatt, nem gyászolnak, lelkifurdalást sem éreznek. Amikor Emmát temetik, mindkettő nyugodtan alszik az ágyában. Teljesen lelketlenek.
Üzenet: a romantikus mítosz, melynek Emma egész életvitelét szenteli, a romantikus vágyak a kisszerű környezetben bukásra vannak ítélve. A hétköznapok szürkeségéből, unalmából nincsen szabadulás (Emma kitörési próbálkozásai mindig kudarcot vallanak). Csak az idő múlik, és az események állandóan ismétlődnek. Egy látszólag mozgásban levő, lényegében mégis változatlan világot ábrázol Flaubert.
Fogadtatás: a Bovaryné először megdöbbentette az embereket. Különösen Flaubert szenvtelen előadásmódja érte őket váratlanul.
A regény megjelenése után az ügyészség azonnal perbe fogta az írót a közerkölcs elleni vétség és vallásgyalázás címén, a bíróság azonban felmentette a vád alól. Flaubert védője épp azzal tudta visszautasítani a vádat, hogy a szövegből nem dönthető el, hogy a narrátor egyetért-e a házasságtörő asszonnyal vagy sem.
Ezután a regény hatalmas közönségsikert aratott (három hónap alatt két kiadást ért meg), és Flaubert ezáltal az irodalmi érdeklődés középpontjába került.
Jelentősége: az általános vélekedés szerint a Bovaryné Flaubert legkiválóbb alkotása, és ez a mű hozta meg számára a sikert is.
Flaubert műve a 20. századi regénytípusok egyik legfontosabb előfutára. A mozgó nézőponttechnika számos követőre talált a következő másfél évszázad irodalmában.
Utóélete: a Bovaryné nagy hatást gyakorolt a többi művészeti ágra, számtalan adaptációja született. Képzőművészeti, valamint színház-és filmművészeti feldolgozás is van.
- festők festettek meg belőle jeleneteket (pl. A. A. Fourie: Madame Bovary halála, 1889)
- dramatizálták és színpadra vitték (pl. Julieta Diaz főszereplésével 2004-ben)
- több filmváltozat is készült (pl. Jennifer Jones főszereplésével 1949-ben, 2000-ben a BBC is feldolgozta, 2014-ben német-belga-amerikai koprodukció készült Sophie Barthes rendezésében)
